Sajó Sándor: Magyar lélek
Magyar földön: halmon, rónaságon
Látomány kél csöndes éjszakákon;
Magyar ember, ha ott bolyong éppen,
Csodát lát a csillagfényes éjben.
Bús fenséggel, halkan ringó szárnyon
Turulmadár lebben át a tájon,
S ahol leszáll, rejtekek homályán,
Kőszobor kél, mint valami bálvány.
Büszke látvány: ős magyarság szobra,
Nehéz kardját két marokra fogja
S kémlő szemmel, harci tűzben égve
Elszántan néz végezete elébe.
Mozdulnak az ősi rögök, hantok,
Párállik az ősök vére rajtok,
S mint a harmat szomjas virágkelyhet,
Az a pára ellepi a lelket…
Magyar ember ott bűvölten állva
Bágyadt lelkét tüzes dacra váltja,
És ezentúl, akármerre járjon,
Szent hittel csügg a nagy látományon.
Soha sehol szót nem ejt felőle,
De a lelke acélos lesz tőle;
Magyar szívét fennen dobogtatja
Nemzetének büszke öntudatja.
Járja útját mindig emelt fővel,
Ezeréves komoly őserővel,
És a sorsa bármily búsra válik:
Nagy múltjához hű marad – halálig!