Mécs László: Fohász Jókaihoz

Ezer évig építettük, szépítettük a szent bárkát,
s most a bárka összezúzva vergődik a vad vízen.
Nagy fekete köd-kezek a csillagok szemét lezárták:
a komorló konok égről egy csillag-szem sem izen,
s mink hányódunk erre, arra emberségünk roncsain.

Nézz északra, nézhetsz délre, nézz nyugatra, nézz keletre:
mindenütt a zátonyokra bús emberraj települ.
Holló-szárnyú, bánat-szárnyú köd feküdt az emberekre,
szeretnének kezet fogni emberségül, ünnepül:
s nem találják… a sötétben kéz a kéztől menekül…

Ritkul már a mesejárás, csillagvárás az ég táján,
ritkul már, óh délibábok bűvölője, Jókai!
Csak éltednek mustármagból égreszökkent mesefáján
nőnek még a délibábok, mint az Isten csókjai,
balzsamos, jó álmok, szirmok nyílnak, hullnak szerteszét.

Úgy szeretnénk ünnepelni gubbasztó hajótöröttek,
mesefádat látni fényben, tündérsziget közepén,
s lepkeszárnyú lenge lábbal úgy táncolni körülötted,
hogy az Isten is kacagna felleg-ablak peremén,
– de mázsás a szívünk, lábunk: iszap fogja és hínár.

Magunk lettünk regényhősök, s jaj, fájdalmas hősnek lenni
valóságok viharában s tudni: hogy a rémregény
szörnyű fátumos folyóját nem enyhíti semmi, semmi,
nem szépíti hősiessé sárkány-ölő szép legény,
mert az Isten így írja a mindennapok lapjain!

Kellett, kellett kínok éje: igazabban látunk mindent,
másképp látjuk önmagunkat, bűneinket is talán,
– de az Isten italunkba mégis túl sok ürmöt hintett,
s túl sok, amit meg kell ennünk szenvedések asztalán.
Gyilkos a reménytelenség! Sírba bénít népeket!

Jókai, most kellesz nékünk! Szépíts minket szép hősökké,
kiket nem ver csüggedővé semmi sárkány, fergeteg,
kik ezerszer földre verve, talpraugranak örökké,
kiknek bölcsőt, nem koporsót küld az élet-rengeteg,
s kik hiszik, hogy varázslat van szívükön és karjukon.

Álmodj minket szép regénnyé, úgy ahogy szeretted volna,
úgy ahogy dicsővé tettél sok elmúlt gyalázatot:
s míg az Isten írja sorsunk: más tintába téved tolla,
piros, szép öröm-tintába, s a jövendő századok
lapjait tán másképp éli és olvassa unokánk!