Mikszáth Kálmán: Sóvár

Eperjestől délnyugatra épült Sóvár, egy oly nevezetes hegyen, melynek sóforrásai vannak. A krónika szerint az itt ásott sóból hozták a tótok Árpádnak a meghódolás jelét.

    Minden várhoz elég történeti rege tapad, magyar zamatú regék, és nem afféle «fehér asszonyok», a kik közönségesen minden európai várban kísértenek, nyíllal lelőtt trubadúr szelleme, az ablakból kiugrott várkisasszony nyugodni nem tudó lelke, börtönben igazságtalanul agyonnyomorgatott hősök árnyéka. Ezeket hagyom én a holdkóros poétáknak.

    Egyes apró históriák érdekelnek engem, a Thurzó György lakalami meghívója Lietva várába, melyet lóhátas dobosok hirdettek szertesztét:

    «Hivatalos rá mindenki s egy álló évig tart.» (Az öreg elődök is értették ám az úri tempót.)

    Kis-Várda várában az utolsó Krucsay lefejeztette a feleségét, mert az anyának érezte magát s a Krucsay családra egy jóslat nehezült, hogy az utolsó Krucsay el fogja az országot árulni. Krucsay Márton uram tehát azt gondolta: «Én az országot ugyan el nem árulom, hadd legyek hát én az utolsó Krucsay.» Nem is lett a jóslatból semmi.

    Palota várában (hol Ujlaki volt az úr) egyszer az igazságos Mátyás is megfordult, akinek kedvenc eledele, a csuka is ott volt a fogások közt; a várúr nagynehezen fogatott nehány csukát Csóron. A csuka máját azonban nem csak a király szerette, hanem a paskorta szakácsné is, minélfogva máj nélkül adta fel a halat az asztalra. A király behívatta ebéd közben s megkérdezé:

    - Hol van ennek a csukának a mája?

    A szakácsné elvörösödött, de csak egy percre, pergő nyelve gyorsan talált mentséget:

    - Csóri csuka, nincsen mája.

    Mire a király épp oly hirtelen felelte:

    - Palotai pálca, nincsen száma.

    Vártól várhoz ugorva, mindenütt megvillan egy megemlékezésre érdemes valami. Csak egy-egy morzsa mindenütt. De összerakva mégis a múltak hű képét egészíti ki.

    Most azonban maradjunk egyszerűen Sóvárnál, melyet László király 1285-ben Miczbán Simon fiának, Györgynek, adományozott, aki nemcsak a tatárok ellen küzdött vitézül, hanem Ottokár cseh királynak is hátához szabdalta a kardját.

    Nagy vitéz volt, lantosok énekelték tetteit, melyek közt nem a legutolsó, hogy Konrád német császárt is megkergette.

    - Urad vagyok – szólt Konrád, mikor a csata hevében Miczbán Györggyel összeütközött.

    - Eb ura vagy, fakó! – szólt vissza Miczbán s leütötte a császár fejéről a sisakot s még fakó színű hajából is szelt le éles acéljával egy ostorhegyre valót.

    Szerette volna játékul haza vinni a gyermekinek, de még akkor nem voltak. Bezzeg lettek azután.

    A krónika ezt ilyeténformán adja elő:

    Egyszer alamizsnát jár vala kéregetni egy koldus asszony Sóváron. A váruraasszony igen kegyes és jószívű perszóna vala, ki szívesen osztott szegényeknek alamizsnát – de a koldusasszony két gyermekét, újszülött csecsemőket, ringatta éhségtől kiaszott karjain. Ikrek voltak az ártatlanok.

    Az iker-szülést a kor, és így Miczbánné is, becstelenségnek tartotta.

    - El szemei elől, gyalázatos teremtés!

    - Kegyelmes asszony! nincsen maradásom sehol, még a kőről is elkergetnek, ha fejemet oda hajtom.

    - Üldözzenek a vadak is, még viharban se legyen nyugodalmad. Szolgák, kergessétek el.

    Az elkergetett nő átokra emelte föl a kezeit:

    - Hét gyermeked legyen, Miczbánné, egyszerre…

    Az átok megfogta. Miczbánné hét gyermeket szült. Restellte a dolgot kimondhatatlanul. Egyet kivéve, dajkáját a többi elpusztításával bízta meg.

    A dajka azonban megsajnálta a hat szép gyermeket, egy halász gondjaira adta és visszament jelenteni, hogy mind a hat fiút vízbe dobta.

    A szerencsétlen anya, ki a szégyennél inkább a gyilkosságot választotta, soha sem mosolygott többé.

    Rémképek üldözték, látta fuldokolni gyermekeit s ilyenkor úgy tetszett, mintha a halál megmaradt egyetlen fia, Simon után nyújtotta volna ki fagyos kezeit.

    - Nem, nem adom, – sikoltott álmában éjjelente.

    Keserves esztendők teltek el. A lelkiismeret folytonosan kínozta, sokszor volt azon a ponton, hogy férjének mindent bevall, de bátorsága hiányzott.

    A kis Simon nőtt, jól tudott bánni karddal, kopjával, kitűnően lovagolt, s a tudományokból is vett ki annyi részt, amennyit akkor a magyar úrfiak kivettek. (Biz azzal nem igen lehetne manapság doktorátust tenni.)

    De e helyett az első ünnepélyes tornát pompásan megvívta, minek örömére nagy dáridót csaptak Sóváron.

    Miczbán szerette a halakat. A legszebb darabokat halászták ki, s majd két mázsa volt a préda, amit egy deli halászlegény nagy könnyűséggel vitt a vállain.

    A csatlósok próbálgattak néminemű fegyverjátékot, mikor a halat átadta a halászlegény s ő is megemelt egy kopját.

    - Tedd le varjú azt, ami sasnak való – mordult rá a csatlósok hadnagya, – nem értesz te ahhoz.

    - Hátha értek nagy jó uram.

    - Gyepre állj akkor! Hozzatok lovat a fiúnak.

    A lovászok egy tüzes, makrancos paripát vezettek le, s előre is jót nevettek, hogy milyen kedélyes tréfa fejlődik most.

    Egy elfutott Simon úrfiért s a többi urakért. Mire ezek lejöttek, a fiatal halászlegény már hat harcedzett csatlóst terített a porondra. A ló meg báránnyá szelídült alatta.

    Ekkor maga Simon úrfi ült nyeregbe s fél óráig hasztalan küzdöttek egymással. Miczbánné ránézett a halászlegényre, s feltűnt neki, mennyire hasonlít Simonhoz.

    Abbahagyatta a vitézi játékot, s felhívatta magához. A fiú elbeszélte, hogy még öt testvére van otthon, kik mind ilyen erősek, kiket vele együtt a kapivári remete tanított tornára.

    Miczbánné legott kérdőre vonta a dajkát s az mindent bevallott, hogy a hat fiút egy halász gondjaira bízta, s gondolva az anya szíve egykor hogy meglágyul, felügyelt nevelésökre.

    Mondani is alig kell, hogy Miczbánné mindent bevallott férjének, aki harag helyett szívből örült a hat szép daliának.

    Rögtön Sóvárra hozták mindnyájokat, s halásznak nemességet eszközöltek ki, s tőle származnak a Halászok.

    Miczbán hét fia, hét nemzetség őse lett és pedig a Csapy, Bocskay, Szőtér, Ráskay, Eszényi, Kövesdy és a sósvári Sós őse. (Ez a legutolsó família még ma is él.)

    1525-ben Sóvárt Katzianer János generális a Zápolya pártján levő Sósvári családtól Ferdinánd császár részére foglalta el, de 1528-ban visszakapták.

    A vár nemsokára Zápolyáé lett, kitől Ferdinánd elhódította s 5521 aranyért az eperjesieknek zálogba adat. A besztercei országgyűlésen ismét a Sóváriak kapták meg.

    Végre 1547-ben császári paranccsal lerombolták.  

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf