Obsitos: A legvitézebb magyar huszár
Budapesten, a kerepesi temető főútvonalán egy Mária Terézia-korabali huszárdolmányos bronz mellszobor áll, ezzel a felirattal: „Itt nyugszik báró vitézvári Simonyi József óbester, a legvitézebb huszár, a cs. 4. Gréven huszárok ezredese, a Mária Terézia rend, a francia becsületrend, a német Pour le Mérite, az orosz Szent György Lovagrend és 62 más vitézségi érem tulajdonosa.”
Ki volt ez a legvitézebb huszár?
Nagykállón született. Az édesapja mészáros mester volt. A kis Jóska jobban szerette a verekedést, mint a tanulást.
Egy alkalommal a toronyból kimászott a templom tetejére varjúfészekért, de lepottyant. Kutya baja sem lett s felmászott újra folytatni a munkáját. Ekkor mondta édesapja: „Ebből a fiúból vagy nagy úr lesz, vagy börtönben fog meghalni”. Mind a kettőben igaza lett.
Legénysorba cseperedvén, felment Pestre. Éppen huszárokat toboroztak s felcsapott ő is. A Délvidéken harcolt a törökök ellen s olyan éles vágást kapott a fejére az egyik töröktől, hogy lefordult a lováról. Más ember ilyen fejsebbe belehal. Simonyi megszökött a kórházból, befeküdt az istállóba a maga készítette fekhelyre. Egy hét múlva pedig szolgálattételre jelentkezett. Káplár volt már, amikor nyugatra vezényelték. Járőrszolgálatait olyan pontosan, tervszerűen végezte, hogy hamarosan őrmesterré léptették elő. Most már szakaszt vezényelt. Egy hideg, ködös, téli estén el akarta fogni az ellenséges csapat vezérkarát. Ezt mégsem tette meg, mert felfedezett egy ellenséges lovasezredet, amelyről tudta, hogy reggel támadni fog. Az ellenség háta mögött árkon-bokron átlovagolva száguldott csapatához jelentést tenni. Azok felkészülve fogadták a támadást, de Simonyi huszárjaival visszalovagolt a városba, lekaszabolt minden ellenállást s foglyul ejtette a vezérkart. Hadnaggyá léptették elő.
Mint tiszt, sokkal hatásosabban érvényesíthette tudását. Néhányad magával mindig ott termett, ahol legjobban szorongatták huszárjait. Úgy szétszórta az ellenséget, mint a pelyvát. Minden ütközet menetét nagy figyelemmel kísérte. Nem várt parancsot, hanem a legveszélyesebb ponton támadta meg, – rendszerint meglepve – az ellenséget. Mindezt megtehette, mert félelmet nem ismerő vitézsége, körültekintéssel véghezvitt támadásai mellett fegyelmezett, kemény harcokban edzett és tapasztalt huszárszázad állott rendelkezésére.
Kapitány korában elportyázott egész Párizs alá. Gondolta, meg kellene nézni a várost. Elhatározását tett követte. Levágták a kapuőrséget, a veteránokból álló helyőrséget szétszórták s elindultak a város megtekintésére. Simonyi a császári palotához lovagolt. a trónteremben kényelmesen felballagott az aranyos, koronás trónszékhez, elszívott egy pipa dohányt, s utána kiverte a hamut a trón karfáján, aztán kisétált a palotából. A kapuban már várta kürtöse, lovával együtt. Takarodót fúvatott. De akkor már fel volt verve az egész város. A kapuőrség megerősítve várta őket. Csakhogy Simonyiék nem támadtak szembe, oldalról megkerülték az őrséget, szétdobálták őket s repültek át a korlátokon. Igen ám, de kívül már egy vértes ezred várta őket. Ezeken is túlgázoltak szerencsésen.
Ekkor már nagy híre volt Simonyi huszárjainak. A franciáknak nagyon fájt a tajtékpipa eset s ezért mindenáron szerették volna Simonyit elfogni. Egyszer sikerült is körülkeríteniök őket. S most vagy harc az utolsó emberig, vagy megadni magát, de ezeknek harcászati értékük nincsen. Simonyi a lehetetlent választotta. Amikor a franciák nekiszorították a jégtáblákkal borított, magas partú folyónak, elsőnek ugratott a folyóba. Az erős sodrú folyóban ügyesen kikerülve a jégtáblákat, partot ért. Mikor az utolsó huszár is beugratott a folyóba, az üldöző franciák elérték a folyópartot kővé meredve a csodálkozástól, még csak utánuk sem lőttek. S most sebes vágtára fogta Simonyi a századot, nehogy ember és ló tüdőgyulladást kapjon. Nem kaptak azok még náthát sem!
Simonyi lovasezredét egy városkába helyezték téli szállásra. Egyelőre nem volt verekedni való. De volt egy híres lovaskapitány, aki párbajban mindenkit megcsúfolt. Simonyival szeretett volna megmérkőzni, őt „csúffá tenni”. Egy sértés után sikerült is kiállni párbajra. De az egész párbaj csak addig tartott míg Simonyi legendás kardja egyet villant s a kapitány széthasított koponyával terült el.
Az osztrák tábornokok az irigységtől, tehetetlenségtől, féltékenységtől eltelve gyűlölték Simonyit. Egy ütközet alatt tartalékba tették. A huszárok pipára gyújtva pihentek, de Simonyi figyelő állást foglalt el egy magaslaton. Észrevette, hogy egy közeli erdő telve van francia katonákkal, a harcolók pedig lépésről lépésre hátráltak az erdő felé, hogy maguk után csalják az ellenséget. Simonyi ezt átlátta, parancs nélkül rátámadt a franciákra s olyan kavarodást okozott, hogy a kelepcéből győzelem lett.
Elmúltak a harcos idők, Simonyit Bécsbe rendelték vissza. Simonyi katonái szellemi gyarapodását is szívén viselte, s elvitte huszárjait a színházba századonkint. Csendesen ültek a vitézek a kakasülőn mindaddig, míg a muzsikusok valami talpalávalót kezdtek játszani. Akkor megpendült finoman a sarkantyú, aztán kettő, három. Fél perc után már száz pár sarkantyú pengett a zene ütemére s a színház történetében először fordult elő, hogy a közönség nem a darabot nézte, hanem felállva tapsolt a huszároknak.
Bécsből egy felső-magyarországi állomáshelyre vezényelték Simonyit. Itt került össze végzetével egy önkéntes képében. Ezt a madárijesztőt hiába korholták, büntették, mindig késett. Simonyi megtudta ezt, s becsületszavát adta, ha háromszor egymás után késni fog, agyonlövi. A nyavalyás megint mindig késett, mire Simonyi szó nélkül agyonlőtte.
Ez a pisztolylövés tett pontot Simonyi ragyogó pályafutására. Simonyit kimondhatatlanul gyűlölte a tehetségtelen osztrák tábornoki kar. Gyűlölték benne a lángészt, a becsületes, nyílt és kemény férfit. Csak most látta igazán, hogy milyen becsületes, tisztességes az az ellenség, amelyik karddal a kezében, férfi a férfi ellen harcol. Ezzel szemben azok az ellenségei, akik a háttérben dögkeselyű módjára lesték az alkalmat, hogy orvul rátámadhassanak.
Haditörvényszék elé állították és 15 évi várfogságra ítélték. A hosszú hadjáratok fáradalmaitól testben meggyötört Simonyi lélekben is megtört. Két év után az aradi várban meghalt a „legvitézebb huszár”.
Magyarok! Simonyi egyik példája a ragyogó magyar őstehetségnek, férfiasságnak, vitézségnek. Sok Simonyink volt, van és lesz. Ha élni akarunk ne felejtsük el a Simonyiainkat. Emléküket a magunk, fiaink és unokáink szívébe véssük be mindörökre.
A Magyarok Vasárnapja amerikai magyar újság évkönyvéből
