Vértesy Jenő: A nikápolyi csata

I.

Zsigmond király hadba indul:
Szeme izzó, arca lángol,
Öblös mellén az arany vért
Majd szétszakad a harcvágytól,
Hozzák pompás arab ménjét,
Nyihog, tüsszög, fú az állat,
Hárman fogják gyeplőszárát,
Majd elviszi mind a hármat.

„Diadalmi zászló lengjen
A palotám minden tornyán,
Dob peregjen, kürt riadjon,
Míg leverve nyög az ozmán!
Virág nyíljon az utamban,
Dalnok zengjen győzelemről,
Míg a szultán feje nézi
A világot lándzsahegyről”

Soha ilyen szép sereget!
Páncél, címer napként fénylik –
Kényes szép magyar leventék –
Elkábulnak, a kik nézik.
Tenger nép gyűl, úgy bámulja:
Szemvakító csuda látvány!
Minden vitéz egy vasgyúró,
Minden mén egy tüzes sárkány.

Frank lovagok jönnek arra:
Még a nap is mosolyg rájuk,
Ha az égbolt leszakadna,
Föltartaná a dárdájuk!
Magyar asszony, magyar lányka
Parázs szeme lesz a vesztük –
Frank leányok odahaza,
Imádkozzatok érettük!

Jó kedvében van a király:
„Szép leánykák, Isten vélünk!
Egyet-kettőt míg sóhajtok,
Cserfalombbal visszatérünk!”
Aranypénz a két markába,
A nép közé szórja, hányja,
Lova szügybe vágott fővel
Kényesen jár, mint a páva.

II.

Nikápolynak síkja fölött
Gyűlése van repesőknek,
Se szeri, se száma sasnak,
Kányának meg keselyűnek.
– Ott hevernek szerteszéjjel,
Piros vérük egybefolyván:
– Nem ismerszik, ki milyen volt –
Magyar, frank meg pogány ozmán.

Szép regések pengő kobzuk’
Fűzfaágra akaszthatják,
E napot a troubadourok
Frankhonban is sirathatják4
Úrasszonyok, deli lányok,
Mire most a gyöngyös párta?
Nem jön vissza, a kit vártok,
Öltözzetek talpig gyászba!

Fut a király gyalogszerrel,
Kettő-három vele baktat –
Volt sok ménje, sok vitéze –
Hej, a sasok beh jóllaktak!
Odahagyta cifra pajzsát,
Szép sisakját, minden ékét,
– Lomb, ha zörren, összerezzen –
Viszi haza puszta éltét.