Erdélyi János: A magyar népdalok [X. rész]

    Alkotni, tudjuk, csak a képzelődés bír, s hogy nálunk kevés költői alkotmány vagyon, kitetszik a románcok s történeti költemények kevés számából, innen annyival több aztán a szorosan lírai vers; mert afféléket, mint Kádár István története s Magyarország megvétele, száraz krónikai előadásnál többnek sehogy sem nézhetünk. Sok kell ahhoz, míg egy népben kikészül a képzelődés. Gyakorlottnak kell lenni a szemnek mindenek előtt, mely sok alakot felfogott legyen, s bírja különösen a természet változatainak képét; de a mi költészetünk, mint a magyarság maga, síkon ömlik el kimagasló nagyság szemlélete nélkül, vagy mikor alkotna, bizonytalanba kalandoz, mely mint a puszta, körrajzok nélküli végtelenség, rámába nem fogható képeket ad, szóval hiányzik belőle az arkhitektonikus öszveállítás, nem bírván kiválni a lírai általánosságból.

    Ez a hiány megtetszik az egész irodalmon. Költőink oly tehetlenek, mint nép, s művészi alkotmányt nem igen tudunk felmutatni. Életünk szegény, pusztáinkon nincsenek vagy babiloni függő kertek vagy egyiptomi gúlák; egy kútgém pedig egy vándor daruval, délibábbal inkább ködfátyolképekre buzdíthat, mint nagyszerű szentpétertemplom, vagy kölni dóm építésére. Általán véve, hol a képzelődés semmiben sem láttatja magát, ott a szellemi élet igen alant áll, s azt a kenyeret, melyen pusztán csak a test hízik, senki nem fogja irigyleni.

    Mindennek pedig oka az élet és természet egyhangúsága. Mit lát a magyar ember magyar szellem alkotta nagyot, mihez ha nem egyéb, legalább újdonsági bámulás vonzhatná? Sőt mit lát a művelt ember városainkban is? Az építészet mint olyan, mely az összes szépművészetből leginkább van szem előtt, koldus és minden fantázia nélküli. Házaink szobák rakhelyei, templomainkat csak az imádság tartja fel; palotárul pedig, gazdag arisztokatai országban szó sem lehet. Eltörpült, elmecsevészült nemzet! Csak egy valamirevaló épületben sem tudta eddig láthatóvá tenni akár vallásos akár nemzeti szellemét, képzelődését, alkotó erejét; sőt még emlékeit: a hegyek koronáját, a régi mesés várakat is el hagyja romlani, hogy az se lássék, ami volt, ami gyönyöre volt a szemnek, kevélysége a vidéknek, címere az erőnek.

    Mind ezek után költőiség nélkülinek tartsuk-e a magyar népet? El fogja azt dönteni tudósaink véleménye, mi eddig rendesen tagadó volt ezen kérdésre. Részemről én kivételt nem tudok azon általános igazság alól, hogy minden népben el van vetve a költőiség magva, de körülményei akadályozhatják, elferdíthetik fejlődését. Hogy az angol, skót, német nép szelleme e részben is messzire ment elő, politikai körülményeknek köszönhetni. A schwarz-waldi németek egy része soha sem volt elnyomottságban, Svédország pórjai pedig 1335. óta élvezik az igazi szabadságot, Nagy Smek korának dicsőségét. Az is sokat tesz, mennyire van valamely nép segítve az általános mívelődés fuvalmától; nálunk pedig egészen idegen volt az, belőle egy törött sugárka sem hatott a néphez. Örökös hadi rázkódásaink, pártviszályok egymásnak tevék elleneivé a népet; s arra nem régi időbül van példa, hogy dalokat testi büntetéssel is fegyítettek. Hogy ez úton sok dal örökre elhangzott, könnyű hinni; elhangzott pedig azért, mert hazánkon kívül nem volt menekülése de sehova, mint volt a szláv fajoknál, melyek különböző hatalmak alatt élnek, s a mi megtiltatott egyik országban, fölmaradt másikban, sőt uraiktól, mint nálunk, nem is értetve, vagy föl sem véve szabadon zenghettek, s így nekik a mi Szent Istvánunk korából, és felől van élő daluk, midőn nekünk nincs.

    Minden egyes nép költő; s el van híva bizonyos magában rejlő erőknek kifejtésére, hogy nevekedjék a szellem országa. E nélkül nincs élete a jövendőségnél. „Én nem tudom ifjúságomban, mond Lamartine, miért költének bennem, úgy szólván, született ellenszenvet bizonyos népek, míg mások vonzának, és szün nélkül öntudatlan bájjal vittek vissza történeteikhez. Úgy éreztem a múltnak emez üres árnyai, a nemzetek holt emléke iránt, mint vagyok ellenálhatlan erővel embereimnek, kikkel járok kelek, arculata ellen vagy mellett. Soha nem szerettem a rómaiakat; szívem soha sem volt érdekelve Karthágó által, bajai és dicse dacára. Népek mint a feníciai, Tyrus, Sidon, Karthágó, kereskedelmi társulatok, kizsákmányolák a földet önhasznukra, mérvén vállalataik nagyságát a süker anyagi és jelen becsétől. Ők gazdagok voltak és szerencsések, s ez mindenök; dolgoztak az időért; a jövőnek semmi köze velök. Receperunt mercedem. De azok, kik alig tűnődvén a jelennel, melyet elsuhanni éreztek, a halhatlanság fenséges ösztöne, a jövőnek telhetlen szomja által nemzeti gondolataikat túlvitték a jelenen, az emberi érzelmet az anyagi jólét, gazdagság és hasznon; azok, kik nemzedékeket és századokat emésztettek föl szép és örök nyomot hagyhatniok, melyek jártak, az úton, eme részrehajlatlan nagylelkű nemzetek, melyek az emberi lélek legnagyobb és nehezebb gondolatait elvállalák, hogy belőlük bölcselmet, törvényt, theogoniákat, művészetet és rendszert alkossanak; melyek nem gondoltak a márvány és gránit tömörségével, hogy belőle gúlát és obeliszt faragjanak, fönséges kihívás az időnek, néma szózat, mellyel örökre fognak beszélni a nagy és nemes lelkekhez! eme költő nemzetek, mint az egyiptomi, a zsidók, az indek és görögök, kik eszményíték a politikát, és úrrá tevék népi éltökben az istenit az emberi szellemen, a lelket a hasznon, ezeket már szeretem, becsülöm, keresem és imádom nyomaikat, emléköket, írott, épített vagy vésett műveiket; életökből élek, megindult és egyértelmű néző állok végzetök megható és hősi drámája előtt. Ők magasb és nagyobb nemű sorsra érzék hivatásukat, és nem adhatván örök létet, mire minden nagy és nemes szív álmodik, maguknak, műveiknek mondák: örökítsetek bennünket*.

    De talán nem is kellene így szólnom a mi szegény, alig ösmért s eddig nem méltatott népköltészetünkre tett észrevételek között. Nem szólnék, ha nem tudnám, hogy éppen azon tehetség, erő, ösztön teremté valamely népben a csodálandó s örök becsű műveket, mely a legegyszerűbb népdalt. Azon erő ez, mely a méhet virágra viszi, a hódat oly építésre tanította, minőt az ember nem tud, de egy Phidias karjában, egy Raphael ecsetében teremtői magasságra emelkedett. Mert semmi által sem hasonlít úgy ember Istenhez, mint ennek kifejtése által, azért is viszi át örök időkre a népek jó emlékezetét. És vajon leszünk-e mi folyvást mint most, kicsinyei a kornak, másodrendű népe a világnak? Aztán mikor nem leszünk a nemzetek sorában, foghat-e mondani a történet múzsája valamit azon időről, melyet fajunk a Duna, Tisza mentében már eddigelé ezer év óta tölt és t öltend még, Isten tudja, meddig? Vagy egy gondolatvonással meg fog elégedni, s kitalálják az utánunk jövők, hogy ez hiány, üresség, mert idejét a nép nem bírta betölteni tettekkel, s meghalt gondolataival együtt örökre, mint utolsó napszámosa!

    Valóban a népek halhatlan része, jobb fele van vitatva mindig, valahányszor annak géniusa, hajlama felől beszélünk; s mikor benne azon erőt fürkésszük, mely a szellem műveit alkotja: sorsunk egy a bányászéval, ki drága aranyat keresve, míg a dús eret föltalálja, tömérdek ásványt hoz elő, melyek közéletre tán még hasznosabbak, mint az arany, de azért nem oly becsesek. Nem teszünk tehát sükeretlen munkát, ha mintegy belé ássuk magunkat a nép erkölcsének, ízletének tanulmányiba, mit e hosszas kitérés után azonnal ismét teljesítünk, folytatván tovább is szemlélődésinket. –

    Ha följebb eltagadók némileg a képzelődő mint alkotó erőnek nagyszeűségét népünk költészetében, ezt egyszersmind összhangban véljük lenni életével, isméreiteivel melyek ugyancsak korlátoltak. De a korlátoltság nem ellenzi, hogy dalaink mélyek és érzelemdúsak legyenek, mert ez nagy képzelődés nélkül is lehető, és egyes írókban éppen úgy tapasztaljuk; sőt a magyarnak elszigetelt, világra mindeddig befolyással nem bíró, inkább csak önmegtartására szorítkozott állásához, tapasztalatainak arasznyiságához éppen ez illik. Továbbá az, mi a népben vagy nemzetben eredeti, igen helyhez kötött, úgy szólván, csak magocska, de melyből óriási diófa fejlődhetik kedvezvén az idő, s a népek szerencséje, melyet bölcs t örvényhozás, nemesre irányzott élet által maguk számára kivívandottak. Csak arra legyen fő gond, hogy a kis mag épsége, tisztasága megőriztessék; ezt pedig, úgy látszik, szent örökként folyvást védte és meg is védte népünk, mert költészete egy európai nemzetére sem üt mint anyára, s a benne lengő szellem ugyancsak miénk, sajátunk, egyetlenünk.

    Mi a magyar népdalok mélységét illeti, a leginkább abban áll, hogy a fölindult kebel mintegy magán túl elkiárad a kültermészetre, s ennek jelenségeit magába játssza, mint mikor elkap valamit az örvény, s tulajdon anyagként dolgozza fel, például ezekben:

A merre én járok,
Még a fák is sírnak,
Gyönge ágairul
A levelek hullnak.

Azt gondolom eső esik,
Pedig a szemem könnyezik.

Sem eső nem esik,
Sem harmat nem látszik,
Mégis az én bundám,
Két oldalrul ázik.

Mind a három hely megfelel azon állítás valóságának, mert elsőben a szerető bújától mondatnak hullani a falevelek, a másik kettőben pedig a bánatos kedély össze látszik téveszteni magát a természettel, s mikor könnyet hullat, azt gondolja: eső esik vagy legalább esőnek kell esni, mi őt megáztatja. Ez a természetteli összeolvadás, de azért nem puszta festés, mert nem hasonlatul hozatnak fel a természet tüneményei, hanem úgy, mintha a természet maga is a kebeltől függene, azaz miképp mondatott, mintha a szerető búja okozná a levelek hullását, kettős érdemű, mert egyszersmind képeket is láttat a természetből, melynek segítsége bármennyire meglássék népköltészetünkön, ez még sem pásztori (idyll), mert erősebb vonásokban festi a szenvedélyt a pásztori versezetnél, hol szelídebb, enyhébb léget érzünk, mint bánatot zengő dalainkban, melyek nem hímet varrnak a természetről, hanem magokba olvasztják föl ezt. Ők eszerint nem utánzói pusztán a természetnek, mint a régi műpoézis, melynek elveül a természet utánzása mondatott, minél fogva bizonyos természethűség, mezei színvegyület és nyugalom uralkodott rajta, hanem a kedélyt mutatják fel középpontul melybe, mint gócba, összejőnek a természet minden sugári, s belőle megsűrítve lövellnek szét, s így költészetünknek a természet nem utánzandó példány, hanem csak feldolgozandó anyag, mely, műs szóval, a szellemnek uralkodása a külvilágon; s mi bátran elmondhatjuk, hogy ezen tulajdon mélyen viszi be népköltészetünket a keresztyén vagy romantikus költészetbe, mert ennek szellem az övé is.

    Ha dalt akarunk olvasni meleget, érzelemdúsat, szép példákat mutathat fel gyűjteményünk; de én csak néhányat említek. A szerelmi csengésnek meglepő példánya mindjárt ez a dal:    

Édes dudu, duduskám.

A kezdet egészen a gyermeknyelvből van véve, hol „babukám, angyalkám, pintyőke madarkam,” szavakban teljes ártatlan gyermekdedség, szívtisztaság vagyon előre kijelentve, de már a harmadik vers magasb hangot vesz:

Osztozzál egy szívemmel,
Lelkét végy egy lelkemmel,
Nevess beszédimmel,
Könnyezz szemeimmel.

Az ötödik vers vallomásai:

Téged, téged szeretlek,
Téged, téged kedvellek,
Csin, csillagom, kegyesem,
Lépes mézem, édesem,
Egy szóval mindenem,
Tudod, én Istenem!

és főleg az odavetett végsor: Tudod, én Istenem! annyi ki nem mondhatót mondanak ki, hogy az ebmer e túltömöttségnek volna hajlandó tulajdonítani e versszaknak elütését a többitől, melyek mind négy sorosak. Most leíratik a szeretőnek testi szépsége: piros pipacsajak, kökény egy pár szem, pár citrommell, sólyomtekintet; minden hibátlan, csinos, deli, ártatlan; s e két vers jő utoljára:

Azért mivel méltó vagy,
Tüzem hozzád égig nagy,
Enyhítsd harmatoddal,
És úgy bánj raboddal.

Nyitom minden eremet,
Feláldozom véremet.
Igaz életemet,
Tűzláng hív szívemet.

E dalon valami jó egészség forrása ömlik el. Itt a legtestiebb alak nemesnek és ártatlannak íratik ellenkezőleg sok elművelt vagy elkínzott ízléssel, mely ártatlannak csak beteges, halvány színt mer adni, mint későbbi föstvényein Guido; Titián ellenben madonnáit is oly élet és erőteljseknek festé mintha versünk után volnának lemásolva. Legszebb költői ér példánya az alább olvasható. A szerető, mint könnyű oda képzelni a helyzetbe magunkat, rózsának nevezte szokás szerint kedvesét. A kedves meghallá a legszebb elnevezést, de gondolatainak új fény villant meg, s mintha nem lett volna elégült vele, nem vállalá el a rózsa nevet, mert ő nem rózsa szeret vala lenni, hanem más. A kedves akkor ily dalt gondola, feleletül szeretőjének, ki hihetőleg éppen távol volt:

Ha én rózsa volnék,
Hamar elhervadnék;
Senki rám nem néznek,
Senki nem szeretne.

Nem mondj hát rózsának,
Engem violának.
Egy viola-szegfűt
A nyári nap elsüt.

Bizony ha lehetnék,
Én csak galamb lennék,
Oh hová nem mennék,
Ha most repülhetnék!

Sem rózsa nem leszek,
Sem galamb nem leszek,
Mert én édes rózsám
Csak a tied leszek.

    Kell-e szebb daleszme, gondolat mint e versé? A szerető messze volt, és azért óhajtott volna galamb lenni kedvese. Minő szép az a végfordulat! „Rózsa nem leszek, mint szeretőm akarja, mert úgy hamar elhervadok, és nem fog senki szeretni,” gondolá a kedves „de galamb se, pedig úgy hozzá mehetnék szárnyaimon, mert én csak övé szeretnék lenni, azaz hogy repülnöm sem kellene, szeretném hogy már nála, övé volnék.” Óhajtás szeretni és szerettetni, óhajtás egy hő jelen percei után, melynek üdve már túl van a vágyódáson, a galamb szárnyak vágyán, teszik e dal bellemét. A gondolatok menete már első hallásra megüti a figyelmet, s ha utána keresünk, meglátjuk mi és mily nemesen van itt eldanolva.

    Ha gyöngédség kell, a felhozottakon kívül, melyeket már eddig láttunk, szintén fogunk találni jeles dalokra. Mit nem ér egy ily dalocska:

Közel a tél, mén a fecske,
Hallod-e te kis szüzecske,
Mondd meg nekem, szelídecske,
Leány vagy-e vagy menyecske.

Nem vagyok én szelídecske,
Sem szűz sem lány sem menyecske,
Mert én kerti virág vagyok,
A harmatért majd meghalok.

Ha te virág vagy a kertben,
Én meg harmat vagyok ebben.
Estve a virágra szállok,
Reggelig rajta úszkálok.

De minden költői szépségeit hosszas volna felmutatnom a magyar dalgyűjteménynek; aztán sok dal nem is annyira ízlési tekintetből nevezetes, mint erkölcsrajzoló s néplelkületi szempontból, s bennök a szellem búvára tömérdek sajátságot, szokást födözhet fel; én egyedül azt akarnám kimutatni: szerelemben minő alapnézletek viszik a magyar kedélyt; s ebből csak valamit is jó volt elmondanom, minek rövid foglalatja ez: a magyar kedély szerelmében általán véve ott az erkölcsi elv, még pedig tisztelet vagy megvetés alakjában; ezért fordul meg oly egyszerre dalainkban az egész ember valója, például:

Szeretőmet láttam, más karján találtam,
Verje meg az Isten, jaj be megutáltam.

Sőt gyakran még parancsol is a becsületérzés a szerelmi hajlandóságon; s a kettő összeütközésében győz az első. Egyébiránt a szerelemmel járó indulatok: epedés, bánat, gyöngédség a legmagasb pontjaig vivék a költői tökélynek, melyet egy szóval mélységnek mondánk, míg a képzelődő tehetséget szűk körűnek állítottuk, de összhangban életünkkel, melynek fejlődése világnézeteinket is hova tovább mindig tágítni fogja s felviszi mint más népeknél a lehető emelkedésig. Az erkölcsi elv diadala pedig egy saját tehetséget tőn kitűnővé népünkben, s ez a gúnyé, ennek fajai közt előkelőleg a nedélyt, miért a humor szintén a magyar népköltészet egyik főalkatrészeül állítható. Erről is néhány szót!

    Csak a tárgyakat fogom elmondani, melyek leginkább szolgálnak célul a mi népünk gúnyjának; kijelölvén, mi „háborít gyomort” az eredeti magyarnál. Mindenek fölött üldözi a gúny nálunk a nemeztietlenséget, magyartalanságot általában, s e miatt maga közt is meghasonlik; egy dalban a tiszai magyar kigúnyolja a dunántúlit ebugatta szólásmódjaiért, mondván:

Túl a Dunán iszik magyar glázlibul,
A roszprádlit is megeszi cintálbul.
Dunán túl, glázlibul!
Ebugatta módon van ez magyarul.

A divat elleni kikelés, szükségképp foly elszigetelt állásunkból, azaz népünkre nézve rossz hatással van minden, mi külföldről jő, mert rokontalan nép vagyunk Európa földjén. A magyar öltözet, szokások, ételek, italok, tánc heves pártolásra találnak az idegen ellenében. A házasság és leányok erkölcse is csak mint olyan, melyet megmérgezett a divat, ostoroztatik, mintha minden rossz egyedül onnan származnék, miben vajmi sok igaz van! A rangosság, régi kiváltságos rendszer sok nedéllyel kicsúfolvák azon dalban, mely így kezdődik:

Nem vagyok én paraszt ember.    

Kijut azoknak is, kik a nép sorsát legközelebb intézik, főleg midőn az úgynevezett kupaktanács ferde, abderítai bölcsessége íratik le egy olyan által, ki a versből kitetsző vallomás szerint maga is benne volt, de az örök dőzsölést megunta. Trézi kisasszony és János úrfi igen sok elmésséggel vannak kigúnyolva e dalban. „Elment a kisasszony Trézi.” Valódi nedély és igazság!

    Mint feljebb már emíltők: a mi népköltészetünk legerősebben fejlett ki a pusztán, s osztályaink között mi egymás mellé tevők a pusztai és haramjadalokat. Ez nincs minden alap nélkül. De aztán ne ítéljünk felőlök városi leánykák és úrfiak ízlése szerint, hanem tágítsunk egyet a keblen, s menjünk ki a rendőrség korlátiból egész a múltba, minden népéletnek ősi korába, mikor még a mai polgárisodás nem ismérteték. Ha ezt a kis utat megtevők, által fogjuk látni, hogy a magyar élet, mint valami üstökös egyik látkörből a másokba, úgy nyúlik el egyik korból a másikba; és a pusztai vagy alföldi nép még Ábrahám idejében él, midőn sokan már a legújabbi státuselméletekből is kifáradtak, s legalább, mint versenyző ló, egy fejjel vannak előbb nyúlva egyéb honosaiknál. Innen van, hogy a magyar élet csak hosszú, mint szál cérna, s azért szakad inunk idő előtt. Tömeg nincs, mely széltében, egész mellel induljon a míveltségnek. Ha ily, a múltban mondhatni személyes jelenlét által szerzett tapasztalásra építünk, fog olyan valami kijőni vizsgálatainkból, mely a legelfoglaltabbat is megtántorítja, sőt emberei és költészetével együtt, kedvessé teszi előtte azt a szép mezőséget, melynek nincs párja Európában. Csak nem régi dolog még, hogy költőink ama nemes hévvel fordulnak pusztáink felé, mellyel üdvözli sík tengerét a korzár, s gondolom, tetszettek a közönségnek.

    De az a mezőség nem adhat a szebb virágokat, mint a mi dalaink, melyeket pásztoremberek és haramják szájából vettünk vagy szájába tettünk, kiknek életével tehát legjobban megismerkedhetni azok után. Csikós, gulyás, juhász, betyár, szegény legény, csapláros, csaplárosné, alföldi csárda, puszta, szűr, bunda, ló, nóta és szerelem, lopás és megelégedés vagy savanyúság azon külön szók, melyek alapigéi a puszta költészetének. Mily visszás arányban állnak itt a jó és rossz, városi ember ízlése szerint! De az egészen fátyol lebeg, mely alatt szépet lát egyik, rútat a másik, s pusztáinkról annyi a rossz hír, mintha emberevő nép volnánk, a külföldiek előtt. Szegények és könnyen hívők! Nosza tekintsünk mélyebben a fátyol alá, s hozzunk vonásokat, nemszületett magyaroktól, ki elfogult csak nem lehet, pusztai embereink erkölcsi arcképéhez: Gerandotul.  

* Voyage en Orient

– folytatjuk –