Sajó Sándor: Ének Tompa Mihályról

Születése századik évfordulójának ünnepén a Kisfaludy-Társaságban

Ki dalt zengettél felhős magyar őszrül
És szíved mélyén bús voltál s beteg:
Bánat költője! Rokon ismerősül
Egy őszi dallal hadd köszöntelek!
Tövises bokrán magyar végzetünknek
Szíved vérének rajta van nyoma,
E szent emléknek szól e méla ünnep,
Mint templom mélyen búgó orgona…

Örvénylő vágyak, csüggeteg remények
Csak búdra fognak egymással kezet;
Múltból, jövőből mindig sírva tér meg
A fájó emlék s fájó képzelet;
Mint kakukkfű a temetői páston,
Sok búd közt úgy hajt egy-egy halk öröm,
Repülni vágynál, sok szép álmodás von
S megtörten ülsz egy kicsi sírkövön.

Ez a te sorsod. Ezt ha megfelejted,
Hazádnak sorsa új gonddal tetéz:
A hős magyarság, ez a balga gyermek,
Oly lenni vágyó és oly halni kész!
S te bukni látván a nagy magyar álmot,
Megrendült hittel hogy’ hirdess hitet?
Szállnak lantodról fenséges sirámok,
Szíved’ hazádért gyász telíti meg.

Madár fiait buzdítod ma dalra,
Majd Ikaruszként elszánt vagy s merész;
Új Simeon vagy: élni sem akarva
Szabadság nélkül halnod oly nehéz!
S míg bánatunkat énekled kesergőn,
Vigyáznod is kell, kik értsék szavad:
Sebzett vad sírhat szabadon az erdőn,
A magyarnak még sírni sem szabad.

Megenyhült légben, viduló határon
Ne hajts a dalra, jó gólyamadár!
De vigasztalj, hogy kétségünk ne fájjon,
Bármily csaló a csalfa napsugár;
Ha pusztulunk is, el nem veszhetünk még.
A földúlt fészek új sarjat nevel,
Nem oldott kéve árva nemzetünk még,
Csak egy hazánk van, az nem veszhet el!

Hogy zsong, hogy zúg a szenvedések árja!
Hullámzanak rajt’ fölsíró dalok;
E bút egy nemzet issza és csodája
És zokogásán sírva andalog;
Az ár növekszik, a dal egyre mélyül,
Csak bú növelhet ily dús koszorút!
S mint őszi lomb, mely elhullásra készül,
Maga a költő egyre szomorúbb…

Marcangolt lélek… kincsét mind elosztván
Beteg szívére hol lel balzsamírt?
Mint önnönsebjét nyaldosó oroszlán,
Megül egy dombon, őrzi azt a sírt;
Fiát siratja: hol vagy, drága gyermek,
Te istenségnek remek ékszere!
Egy vágya van, kit ily sír gyásza ver meg:
Bár roskadhatna maga is bele!

Ki gyötrött szívvel járja a világot,
Erdőbe menjen, zöld mezőkre ki;
Ott árnyas lombok, illatos virágok
Még enyhülést is adnak tán neki;
Ott fűlengésbűl, szellőlebbenésbül
Hangok szövődnek, halk melódiák,
S békítőn suttog örök pihenésrül
A hulló lomb s a hervadó virág…

Szeretsz-e járni hervadó őszi tájon?
Bús mosolyábul, mondd, ittál-e már?
Csak tárd ki lelked, hadd, hogy rászitáljon
A bágyadt fény, a fátylas napsugár;
A színes csendben, méla hangulatban,
Egy kedves bánat lengve szárnyal át
S a lélek mélyén megzendíti halkan
Az elmúlásnak nyugtató dalát.

Virágnak, ősznek, dalos szeretője!
Meglelkesítvén a Természetet
Hány új szépséget fakasztott belőle
Regéket termő bús költészeted!
S a sok virág mind hálás volt irántad:
Szépségük ír volt sebzett lelkeden,
S most sírodon is hűséggel tanyáznak,
Hogy az is mindig virágos legyen.

Már lelked, járva égi szép mezőket,
Nagy hármas fényben vígabbá derül:
Arany s Petőfi ott Melléd szegődnek
Egünknek legszebb csillagképeül;
Már lelked, mint a napfény, mint az illat,
Ott járja útját ifjan, könnyedén,
Hol minden titkok zárai kinyílnak,
A végtelenség csillagos terén.

De hervadáskor, falevél ha sárgul,
S a magyar égre ráborong az ősz:
Vigasztalásul titkok magasábul
Te hű madárként most is visszajössz;
Az ős fészek, mely megnövelte szárnyad.
Az ismert tájon most is dalra vár,
S míg búját zenged szomorú hazádnak,
Merengve hallgat az egész határ…