Kazinczy Ferenc: Az újítók

Midőn Erdősi az első distichont
Csinálni merte, Polyhymniánk
Fellépe a szent Olympba, s térde hullván
A nagy Kronion széke előtt, kiálta:
„Áldásodat, nagy isten, kezdetemre!
Homérom lantja a földön újra zeng.
Hellas és Latium nem holt ki egészen.
Akard, és egy szabad nép, melyet én
És Liber vettünk kedvezéseinkbe,
Letészi vad tüzét s Rómának és
Athénnek nyomdokán futásnak indul,
Úgy, ahogy új nép nem futand soha.
A kezdet még csekély: de én Virágot
Leckéim alá veszem, s a Lethe szélein
Horác csudálva hallja meg tulajdon
s mégis különböző szép énekeit.
Keblembe zárom Tétnek áldozóját
S mint amidőn Aedon tiszteli
Bájzengezetével a kelő napistent,
Ki a telek vad szörnyeit elveré,
S ismét felhozza a régen várt tavaszt,
S a Zirc Apollja akként dicsértetik meg.
Áldásodat nagy Isten kezdetemre!”

Zeus int, s a szép kihallgatott virágit
Feltészi lábihoz, s vigadva száll el…
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _