Volly István: Alföldi nagy aratóünnep

Az aratóünnep a magyar nép legnehezebb munkájának a végzője. Megemlíthetjük, hogy az aratás – ahogy Magyarországon szokás – páratlan erőfeszítést kívánó munka. A világ egyetlen népénél sem fordul elő, hogy ilyen rövid időre sűrítse az egész évi termelési munka legnagyobbját. „Látástól-vakulásig” aratnak napokon át, mikor úgyis hosszú a nappal s rövid az éjszaka. Alig-alig alszanak. És akkor sem ágyon, hanem „hol erdőben, hol mezőben, hol a tarló közepében”… Ott is csak annyit, míg az aratógazda aludni engedi a bandáját. Ő pedig óvatos! Nehogy mélyen elaludjék, lefekvéskor a karjára támasztja fejét. Így alszik keveset, vagyis inkább szunyókál és ha a karja elzsibbad, a feltámasztott feje pedig lebillen, mint valami ébresztőóra – önmagától felriad a legszebb álomból is. És ébreszti a bandát, amikor legkevésbé hullik a kalászokból a szem, s a leghasznosabb az aratás. A kaszás hajlott derékkal emeli, suhintja a kaszát, izzik a napsugár a fején és a vállakon. Még mélyebben hajladozik a marokszedő, s kezét-lábát vérezi a tarló, a tövis. Az arató magyarra ráillik a bibliai mondás: „arcod verítékével veszed a mindennapi kenyeret”…

    A világ kevés népe vállalná ezt a hallatlanul nehéz munkát. És mégis kedves a magyar embernek! Kedves, mert különben nem emlegetné annyi szép nóta.

    Az aratás sajátos páros munka. A férfi kaszál és markot szed a leány, vagy az asszony. Háborúk idején asszony is kezébe veszi a kaszát. Vagy sarlóval szedik le lassan a kalászokat. Sokszor van ez így, és a magyar asszony, magyar leány még sohsem hagyta elveszni a termést. Magára hagyatva is betakarítja az Isten áldását… Így lehetett aztán az aratóünnep is tisztán, egyedül a fehérnépeké…

    Az aratóünnep fontos kelléke az aratókoszorú. Ünnepélyesen adják az aratók a kenyéradó gazdájuk kezébe. Régi szokás szerint reggel hat órától déli tizenkét óráig készül, s ekkor nyomban viszik a gazdához. Az úr és az arató közös asztalnál ebédel ezen a napon. Kölcsönösen jó termést, jó erőt kívánnak egymásnak a jövő évi aratáshoz. (Palócföld) Saját magának kalászkeresztet csinál minden arató.

    A kalászkereszt úgy készül, hogy hat szárastól összekötött kalásznyalábot egymásba tolnak; ez a fonadék bármely oldaláról keresztet mutat.

    A kalászkereszt egyszerűségével szemben a kalászkoszorú mindig díszes és változatos alkotmány; megkötése nemcsak türelmet, hanem bizonyos ízlést, kézügyességet kíván.

    Egyszerűbb formája:

    A kalászkoszorú a rendes, falra, feszületre akasztható koszorúforma. Vesszőre szárukkal kötött búza-, rozs-, árpa- és zabkalászok. Dísznek üveggyöngyökkel tarkázott színes szalagok.

    Nehezebb formája:

    Mindenekelőtt hat darab táblát fonnak nedves rozsszalmaszálakból; ezt a hat táblát ház-, vagy harangformára összeállítják, összekötik. A sarkokra a búzakalászból bukor kerül. Ezenkívül a háznak is, a harangnak is bunkóját, ütejét kötnek. A táblákat színes pamutfonalakkal is átszövik; a kalászbokrok mellé meg a tarlós vasvirágot (szalmavirág, Xeranthemum annum, L.) kötik. A koszorúra még több szalmapántlika is készül, rövidre vágott szalmaszálakból, kockára szabott, színes rongyokból, papirosokból, amiket fonállal összefűznek. Ahol több aratópár dolgozik, ott a koszorú is megnagyobbodik egy, két, három emelettel. A koszorút mindig a marokszedő köti, a kaszás legföljebb a válogatásban és a vagdalásban segít.

    Ezeket a kereszteket és koszorúkat nem szívesen adják ki a házból, mert azt tartják, hogy a koszorúval együtt a jó termésüket is elviszik. Ezért a kalászfonatokat mindig olyan helyre akasztják, hol senki sem férhet hozzá. Vetés idején pedig kimorzsolják belőle a magot s belekeverik a vetőmagba, hogy a termés jövőre is jó legyen. (Madarassy László: Az aratókoszorú. Ethn. 1931. U. o. a kalászborona, kalászszentségtartó, kalászcsiga, vagy esőzsák, kalászharang, kalászházikó, kalászkorona leírása található. Ezen felül aratócímert, áldozókoszorút, búzakoszorút, Jézus kévéjét, Jézus bölcsőjét, kalászkarácsonyfát emleget és köt a gabonaszálakból a gazdag képzeletű népünk.)

    Az aratóünnep a magyar nép szinte páratlan munkabírására, az aratókoszorú sok fajtája pedig a gazdag népművészetére emlékeztet. Ezért számunka szép és nagy jelképek! Az aratóünnep jelképesen bármilyen nagyobb munka, – például munkaév – befejezésekor is rendezhető, mint végzőünnep. A koszorút (vagy a végzett munka egyéb jelvényét) a templom, vagy az iskola falára, keresztre, vagy emlékműre lehet helyezni, vagy az ünnepeltnek lehet átnyújtani.    

A játék    

    A leányok szalaggal díszített gereblyével, sarlóval jönnek elő. Az élen jár kettő, s egy rúd közepére kötve vállon viszik az aratókoszorút. A koszorú mögött lépked harmadik leány, aki a beszédet mondja. Mögöttük a többiek, párban, vagy félkörbe csoportosulva. Ha vannak legények, akkor ők szalaggal becsavart kaszát emelnek a vállukon s széles félkörben állnak a leányok körül. Énekelnek:

Sokat arattam a nyáron,
Keveset háltam az ágyon.
Hol erdőben, hol mezőben,
Hol a tarló közepében.

Jaj, de szépen muzsikálnak,
Zöld erdőben a huszárnak!
Feketegyűrű-pipaszár
Jaj, de szép a magyar huszár!

Nem ettem én ma egyebet,
Csak egy köcsög aludt-tejet.
Azt is csak úgy kanál nélkül
Meghalok a babám nélkül.    

    És ezt:

Elvégeztük, elvégeztük az aratást, az aratást.
Készíts gazda, készíts gazda jó áldomást, jó áldomást!

Egész falu, egész falu, mind aluszik, mind aluszik.
A mi gazdánk csak mirólunk gondoskodik, gondoskodik!    

    Beszélő leány:

    Behoztuk a földnek termését, – Termésének a legszebb gyümölcsét. – Ó, ki az eget, földet alkottad, – Az emberiséget tápláltad: – Tehozzád fordulunk munkavégeztünkben. Köszönjük az áldást, mit jóságod adott, – A hűs hajnalon hulló harmatot, – A kalászérlelő, áldott meleg napot! – Hálásan emeljük ég felé szívünket! – Köszönjük, Neked, Istenünk, a mindennapi kenyerünket! – És arra kérünk, ég és föld hatalmas ura, – Kinek vetését elmosta a víz habja, – Tavaszi áradat haragos hulláma, – Annak is jusson lágy kenyér asztalára. – Ki ott lakozol magasan a felhők felett, – Oltalmazd tovább is hű, magyar népedet. Bármit forgasson is az Idő a kerekén, – Ezeréves földjén hadd arasson békén! – E földön aratunk már ezer év óta: – Peng a kasza, hull a kalász, zeng a nóta… [Az eredeti népi kezdővers folytatását Magyar Béláné írta, 1940-ben s az akkori árvízcsapásokra vonatkozik e ritmikus próza néhány sora. A verses beszéd mindig alkalomszerű legyen!]    

    Erre mindnyája: Éljen!    

Kis kertemben learatták a búzát,
Kis pacsirta elvágta a jobb szárnyát.
Kis pacsirta kesereg a szárnyáért,
Én is kesergek a régi babámért.

Ha kimegyek én a rétre kaszálni,
Nem tudok a rózsáktól rendet vágni.
Tele van a rendem piros rózsákkal,
Tele van a szívem szomorúsággal.

Ha kimegyek én a rétre gyűjteni,
Leülök a rendem végén búsulni.
Bús az idő, bús vagyok én magam is:
Valamennyi barna legény mind hamis.    

    (A szerszámokat leteszik. Énekelnek és táncolnak. Párosan szembeállnak, egymás derekára, illetve vállára teszik a kezet. Két lépés jobbra, kettő balra. A derekat kissé meghajtva, meghimbálva, – de térdet nem hajtva lépnek, felegyenesednek és fejüket büszkén felvágják, dobbantanak. Folytatólag a másik lábat csak közelítik az elsőhöz, ugyanazzal a derék- és fejmozdulattal. Közben, aki a másik csípőjén tartja a kezét, gyönge nyomással lassan elfordítja a lépések irányát. Így a pár lassan teljesen helycserét csinál. A csárdást sürgés fejezi be. Balvállal kifordulnak, erősen kihajlanak és frissen forognak. Egyik legbájosabb mozdulatuk az, hogy a nóta végén gyöngén térdet billentenek. Ez a térdhajtás csak a leányok együttes táncában van meg, mintegy a leány a leánynak köszöni meg a táncot. Ha legényekkel táncolnak, akkor a legények „Egészségére” „Használjék!” – kiáltással egyszerűen ellépnek a táncosuktól. Az énekek beoszthatók úgy is, hogy csak a második nótára táncolnak csárdást. Az elsőre csak karikáznak. Tánc közben sok levegővel élnek, hogy el ne fulladjon az ének!)    

Megért már a búzakalász, le is lehet vágni.
Szégyen a lánynak, a piros-barna lánynak a legény után járni!
Én nem jártam világéletemben, nem is fogok soha.
Van már nékem szép szeretőm a magam falujában!    

    /Tánc végeztével szerszámaikat veszik, és az érkezés rendjében távoznak./

    Összeállította Volly István. Homokterenye, Rimóc, Kazár, Nógrád megye; Nagyhind, Bars megye; Domaháza, Borsod megye; Pereg, Pest megye.