Erdélyi János: A magyar népdalok [XI. rész]

Pusztájába veszve a csikós, mond ő, megőrzé amaz eredeti eszméket, mik ellentételei a mi európai társadalmunk törvényeinek. Szerinte mi a földbül jő és nő uratlan; s ő nem töpreng máséhoz nyúlni, egy ökröt vagy csikót ellopni. Szemében tolvaj, ki törvényes tulajdont, ipari tárgyakat bánt melyeket nem találhatsz úton, hanem vásárolanod kell. De némely dolog Isten adománya, s mindenkié. Ímhol egy erdő, s benne sok vad. Értesd meg a csikóssal, hogy csak egy embernek van joga a szabadon iramló szarvashoz, vagy a természetültette fákhoz, kinevet. A csikósnak van joga megrázni a fát, mint ülnie árnyában. Elhajt valami jó hírű ménes mellett; ő nem aggódik könnyen választani belőle. Valóban legelnek-e, mióta megvannak a lovak, nyílt mezőn, a világ országután; és mi vak sorsból lettek volna ezek magán hasznára oly egyesnek, ki e percben talán négy száz mérföldre van? Védje, ki tudja ez elméletet; de hogyan haragudhatni azon emberekre, kik, ha vendégök vagy, jól fogadtatásodért lopnak, és a nélkül, hogy ismernének, önéltöket veszélyezik tiedért holnap*?

    E felfogás, úgy hiszem, igen emberi és elég mély, mert a szegény legény tetteinek alapjára visz bennünket, a lélekisméretre; már pedig a milyen ez, olyan az élet. A lókötő betyár úgy van meggyőződve; ő teszi, a mit hisz, mint minden becsületes ember;hogy aztán hite balhit, balítélet, az egészen más kérdés, de hogy előítélete egyszersmind meggyőződése, már megmondottuk. Ezért és pusztán ezért kell mívelő kézzel is kímélve nyúlni az elmaradt tömeg gyönge oldalához, mert hamar megérzi, s minden legkisebb kényszerítés, habár hibáit irtod is, nála erőszaktétel a meggyőződésen.

    Ily forrásból ered a pusztai magyar életmódja, költészete. Élete szüli költészetét: s ez, mint amannak mása, lenyomata van már előttünk a haramja és pusztai dalokban. Cselekvő személyek itt a haramják, vagy közneven útonállók, rablók és pásztorok, kik egyúttal lopási csínyeket is követnek el s mint ilyenek állnak egy sorban a haramjákkal.

    Népünknél sok mese és dal vagyon fenn a híres rablókrul. A leghíresebbek Zöld Marci, Becskereki, Angyal Bandi, Sobri meg vannak énekelve. Buga Jakab, Cifra Jancsi, Gyuri Bandi, Fehér László, Barna Péter nincsenek úgy elhírhedve, de azért róluk is szól az ének. Mit felőlök bírunk egy rész pedig a románcok között. Zöld Marci és Becskereki az alföldi (hevesi, hortobágyi) pusztát bírták; Angyal Bandi Borsod megyei volt, Sobrit a dunántúli vidék ösméri, Buga Jakab szökött katona lehetett, Cifra Jancsi Gömörben még él, Gyuri Bandit Szegedre helyzi az emlékezet; míg Barna Pétert a tarcsai határra (Békésben), Fehér Lászlót pedig az előforduló Gönc városa szerint, Abaúj vidékeire.

    Ezek a pusztai költészet fő hősei, s vajon szabad-e kérdezni, hogyan bírják ezek annyira a nép szeretetét, hogy míg a történet emberi felejtvék, róluk híven él az emlékezet? A felelet meg volna könnyen történeteinkből, ha hely és idő volna feszegetnem azon viszonyokat, melyekben volt nálunk a nép földesuraival régi idők folytán. Ide vonatkozik néhány, hol Sobri és társaira egész dicséret íratik. Ilyen az a hit, mely szerint:    

A gazdagot pusztítják,
De a szegényt nem bántják.

Vagyon pénzek mindenre,
Szegény segítségére,
Sok kincseket gyűjtenek,
Koldust is megsegítnek.

Sem gyújtanak, sem ölnek,
Sok emberrel jót tesznek.    

Ezért őket, mint igaz ügy védőit, a fegyver nem fogja; csak az Istentől félnek, de azzal is ki fognak békülni, ha valamit vétettek ellen,    

„Mert huszárokká lesznek.”    

    Ím az egész alap, melyen nyugszik a népben élő hit a szegény legény felől, mely nevezet lágyabb, mint hogy borzasztó eszme járna vele, azért a vidék lakóinak bírják szeretetét. Említett utazónk is úgy tapasztalá ezt. Kocsisom, írja ő, egy kukoricaföldet mutatott, hová előbbi nap néhány szegény legényt láta bebúni. Mit gondolsz, merre lehetnek ma? kérdezé ártatlanul. Hiszi tán, felele a kocsis, hogy elárulom őket? Mennyi jó akaratot kell már mutatni az álladalomnak, míg e hitből kiveszi a föld népét!

    Nálunk egy idő óta nemesítik a lovat és birkát, de arra vajmi kevés gond: nemesül-e az ember. Mutatja ez, mennyire vagyunk tisztában dolgainkkal, s hogy sok máképpen is lehetne; mert különben csak vad ember kezébe adod az aranyat, melyet fabábért becserél, s gunyhóját melyben hált, elégeti, mintha többé estve sem volna már.

    És ha szólnánk társadalmi szempontból, ha részrehajlatlan bírái akarnánk lenni a népnek, midőn csínyt követ el, vagy pártolja hitben, szóban a szegény legényt és mesterségét is megtanulja, áltaban: ha végére járnánk lélektanilag, mennyire érdemel büntetést, megtorlást a magyar ember lólopásért, a betudás egész másképpen történnék, mint népisméret nélküli bírák ítélő széke előtt, kik egy balul értett és soha alkalmazni nem tudott elv után indulva, Isten tudja, mit fognak végezni a szegény bűnös fejére, kihez egészen másképp kellene közelíteni. Természetesen a mi népünk a lopást nem nézi oly nagy véteknek, mint a szolgabíró, s következésképp nem is vár oly büntetést, mint reá méretik, s ez az, mit ő igaztalanságnak hisz, mi aztán lelkét elbúsítja, karjait pedig bosszúállásra fegyverzi fel a társadalmi intézetek ellen. Ennyi és soha nem több a magyar haramják lélektani története; különben hogy lehetne házban megmaradni az embernek faluinkon, hol sem zár sem kapu, még inkább a t anyákon, melyeket minden éjjel ki lehetne pusztítaniok, míg valahonnan segítségül jöhetne valaki.

    Pusztai dalainkban temérdekszer jön elő a ló, és lólopás, s úgy látszik a lovat nézi arany gyapjúnak a magyar suhanc, melyért mindenre veti fejét. Tehát nagy mértékben kell uralkodni bennünk, azaz pusztai fajunkban, a ló szeretetének.

Régi tudósítások szerint a magyarnak még táplálékkal is szolgált a ló, mint a lófejő epitheton igazolja a székely atyánkfiainál. A mogolok költészetében Dshingischan ősapja, Kubilai, lótejből készült pálinkát iszik; s a ló csaknem minden dalban előfordul, mint kedvenc állat, kedvence az arabnak is. Nálunk a ló szintén oly becses. Vitéz Oláh Gerő midőn az alföldre megy, beszélgetésbe áll paripájával, s ez őt érti, szaván fogja, sőt tanácsot ad neki, hogy ne fárassza őt hiába őzek után, mert azt is megteszi ugyan, de akkor nem fog rajta törököt. Oláh Gerő esküszik, hogy bizony törökre lesz uta, csak most az egyszer ki az árokból, hova bedőltek; s ígéri lovának, hogy többé nem lesz panasza; bor, pecsenye fog kijárni abrakul. Egy dalban a szegény legény agyon akarja csapni lovát, mert nincs széna, meg abrak; az pedig így kérlel:

„Ne üss agyon édes gazdám,
Kitelelek árpaszalmán.”

Sőt ezen vers szerint:

Az én lovam száz talléros fakó,
Ha ráülök szikrázik a patkó.
Ő is, mint én, igaz magyar fajta.

a lovat szinte testvéri közelségbe teszi magával ülője, minél nem lehet nagyobb neme a ló kedvelésének. Hányszor van ezenkívül ily megszólítás: édes lovam! Ama gyöngédség ez, melyet akkor érez a puszta embere, midőn szeretőjéhez megyen paripáján, melyet gyakran úgy nevez, mint szeretőjét; s a Rózsa, Mici, Lila nevek nem szokatlanok lóra víve. És milyen lovak ezek? Némelyik „többet szalad éhesen, mint jóllakva”, de azért fölházból is lenéznek utána, ha megindul; másik három nap sem eszik egy harapást; némelyik pedig oly sebes, hogy

– huszonnégy óra alatt
Debrecenből Pestig szalad.    

    Leggyakoribb színe a lónak fakó, ezután pej, sárga; sőt egy dal e két színt egynek veszi, ugyanazon lóra alkalmazván ugyanazon versben.    

Felülök a sárga lovam nyergébe.
Beballagok a kovács műhelyébe.
Míg a kovács pej lovamat patkolja,
Kis angyalom két orcámat csókolja.    

    Mint szerető a szegény legény páratlan hűségű. Meglátni a kedvest minden áron életét akarhányszor teszi kockára. De sokat is szenved, mert senki ne gondolja, mintha puszta jó kedvéből venné nyakába a világot, mintha könnyű szeszélyből lépne üldöztetési pályára.

    Vármegye, főbíró és hadnagy, mint őrállói a társadalmi biztonságnak, háborgatják leginkább a szegény legény pusztai életét. A vármegye keze súlyosabb, mint Istené, s a szolgabíró nagyobb úr mindennél. De aztán minő keserű gúny az egész világ előtt egy oly vallomás, minő e dalban olvasható:    

Ha a főbíró háborgat,
Lopok neki egy pár lovat.
Beállítom udvarára,
Még meg is hí vacsorára.

Keresetmódjokra szintén fényt vett a következő vers:

Teli a zsebem bankóval,
Az istállóm lopott lóval.
Eladom a lopott lovat,
Veszek rajta igaz lovat.

Ló árábul ruházza kedvesét is a szegény legény.

Szegény Barna Péter be sok lovat lopott,
Románné két lánya abból ruházkodott.    

    Tehát élte biztosítása és szeretőjének gondviselése, úgy látszik, fő törekvése a puszták fiának, ki előtt annyival több ingerrel bír a szerelem, mert sok bajjal jár; s ezért merész kalandok, cselek, nyaktörő ugrások gyakorta fordulnak elő; és mindenütt a fakó, mint mesékben a táltos, menti meg a veszélytől. Ő tehát lovát nem adja semmiért; s különösen azon okból, mert még a hadnagy alá kerülhetne, mikor aztán a hadnagy „sok szegény legényt megtenne”. Keserűek azon emlékezetek, melyek a pusztai betyárt akkor fogják elő, ha törvény kezébe jutott. És mivelhogy, mint följebb láttuk, csínyei aztán egész élete, úgy szólván csak vére szilajságának tulajdonítható, nem a hajlamnak, a vér pedig idővel csillapodásba indul, az élet vége egyszersmind kezdete a kijózanodásnak, de már késő. Nem eltökélt rossz szándék, nem rögzött gonoszság, hanem csak könnyű vér, ifjúi legénykedés mire nem viszik az állatembert, ki talán soha nem hallott senkitől egy jó szót, mely értelmét felvilágosította volna! Vétkezett, lopott, ki fogja kérdeni: mi vitte rá? A büntetésre kész a törvény, de arra, hogyan mentessék meg rossz útról a szilaj ifjú, még nincs törvény. Büntetés pedig soha sem öli meg a bűnt, hanem csak a bűnöst, s legfeljebb is csak megtöri a népkedélyt, megalázza az embert, mikor eb módjára fogja inkább nyalni az ostorozó kezet, mint gondolkodnék arról előbb, hogy bűnt ne kövessen el; s ez már végaljasodás, gúnyja minden emberi méltóságnak.

    Tehát pusztai dalaink egyik oldala némileg fel volna világítva, s most a másikról, mely a pusztai embert csak mint pásztort adja elénk, szóljunk valamit. Ide tartozók a kanász, gulyás, juhász, csikós. A pásztori élet igen nagy hűséggel van lerajzolva több költeményben, s talán egy tárgy sincs annyira kimerítve, mint a gulyás élete azon dalban, mely így kezdődik:    

„Nem bánom hogy parasztnak születtem”.

Valóságos pusztai királyság ebben a gulyás állapota, s azért is beszél ő magáról „potentát, fejedelem” címekkel; kinek igazgató törvénye a bunkós bot, s országa az egész baromjárás. Ő zsiványtul, vadtul nem fél; szegény ugyan, de magáé, mert mint igen szépen mondja:

„Szolgálatba szabadságért áll”.

És e sor teszi az egész költeménynek alapeszméjét, s ennek kifonása pedig tartalmát. A gulyás ugyanis megvallja, hogy „Erdős János úr szolgálatában” azaz Erdős Jánosnál van szolgálatban, és mégis királyság és országról emlékezik. Az a teher, mely egy pusztai pásztorembert nyom, nagy felelősséggel, számadással jár, s ezzel tartozik gazdájának a gulyás, mi becsület dolga. Ha ezt megteszi, akkor szabad, s magárul, szolga létére, mindent eldanolhat. Tehát szolgaság szabadságért az ő sorsa, de különbséget húz a maga és a jobbágy szolgasága között, s mindenképp magáé mellett marad; és mert van „városinál nagyobb szabadsága”, nem cserél pappal, tekintetes úrral, gróffal; s elmondhatni, hogy ha van sorsával elégült ember a magyar ég alatt, az a gulyás.

    Pásztorembereink közt némi különbség látható. Egyenlő boldognak, hatásúnak és ha tetszik rangúnak föstetik a gulyás és csikós. A gulyás paplanos ágyon; a csikós egyik lórul a másikra,    

De a juhász mint a kutya,
Egyik dombrul a másikra.    

    A pásztori dalok közül a valóban idilli dalok, a szelídebb juhász életét tükrözik, míg a kanász valamennyi közt legvadabb; s úgy tetszik, mintha kanász, ki kanász társához megy, mondaná e dalot:

Itthon van e a kanász,
Vagy a felesége?
Nem kell nekem a kanász,
Csak a felesége.

Tűzre teszem a kanászt,
Melegszem is nála,
Ha megunom magamat
Pipát gyújtok nála.    

    Tehát szelídség és vadság mindkettő geniális vonásokkal adatik a mi pusztai dalinkban.

     

* Gerando. La Transylvanie. Tome I. 29-30. lap.

folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf