Vályi Nagy Géza: Ha minden szem…

Ha minden szem, amelynek lángja
Beleveszett az éjszakába,
Még egyszer fényét ontaná,
A kétkedőknek, küzködőknek,
A fáradtaknak, csüggedőknek
Éjét bevilágítaná.

Ha minden szív, amelynek vére
Kihullott a földre, sziklabércre,
Még verne egy-egy lüktetőt,
De sok nő, de sok gyászos asszony
Reszketne össze vérfagyasztón
Az új szerelmi nász előtt…

Ha minden jajszó, minden könnyár,
Ami feltört és kiomolt már,
Egy helyre felgyülemlene…
De sok léha, hetyke fickónak,
Füstös kocsmában borozónak
Lelke borzadna meg bele…

Ha minden kéz erőre kapna,
Mely gyilkos vastól átlyuggatva
Erőtlenül a földre hullt,
Milyen hatalmas rendet vágna
Ebben a gaz, csalárd világba,
Mely már-már egész elvadult…

Ha minden száj, mely némaságra
Zárult le, - egyszer, utoljára
Megzendítné a harsonát,
De bezúgná a mindenségbe,
Az itthon maradók fülébe,
Hogy „kik azok a katonák”.

1918