Pálóczi Horváth Ádám: Mátyás palotája
Hová lett dicsőséged? Dicső Buda-vára!
Mért ősi fényességed nem hat onokára?
Kiholtak öröklöseid a Mátyás házábúl,
S így származtak gyilkoid ama mostohábúl.
Kívül-belül érdemed nagy vólt hajdanában,
Míg vólt törzsökös nemed maga divatjában;
De miolta fészkedbe a Sas beleköltött,
Kígyó szállt kebeledbe, s méreggel eltöltött.
Szemem milyennek leli most is palotádat?
Sír szívem, ha képzeli hajdani pompádat,
Mikor olyan magyarok s úgy tudtak szeretni,
Kiket én csak akarok s nem tudok követni.
Mentéssen, kalpagosan jöttek udvarolni,
Annak, ki magyarosan tudott parancsolni;
De nem rég Bécs németül írt csak egy-két rendet,
S édes magyarom! ettül eltiltotta kendet.
Restelt tornyot csinálni magasabb hegyekbe,
Ahonnan kukucskálni kelljen az egekre,
Kettős fényes tornyunkat páratlanná tette,
Tanítni sógorunkat honyunkba vezette.
Derülj, kies hajnaluk, ragyogj a szép égen,
Adj győzedelmet minden házi ellenségen;
Hozd fel ismét hajdani szabadságunk fényjét,
Töltsd be hamar szívünknek régen várt reményjét.