Féja Géza: Nyirő József

Nyirő az új erdélyi irodalom elindítói közé tartozik. A „Jézusfaragó ember” a Kolozsvárott meghúzódó budapesti emigránsoknak „Nyugatot” folytató jelentéktelen kísérleteivel szemben dacos kezdet volt. Írója nemrégiben lépett ki a katolikus egyházi rendből s forradalmi konokságot hordozott, oda merészelt térni, ahol a magyar folklór nagyjai, a Kálmány Lajosok abbahagyták. A „Jézusfaragó emberben” a magyar folklór legjobb sejtelmei szabadulnak fel, keresnek epikai formát, teljes megmutatkozást. Ennek a könyvnek a költői prózája a néplélek, rejtett, tiltott s lenézett mélységeit, elhagyatott zugait vallja szülőföldjének, nem lett tehát, nem is lehetett belőle irodalmi szenzáció, de annál döntőbb hatást gyakorolt a jobbakra. Erre az útra térni akkoriban egyetlen író sem merészelt: Nyirő a néplélek erein keresztül visszafelé utazott: az eredet, az őskultúra, Ázsia, a fajta elindító élményei felé. Hősi vállalkozásba kezdett s úgy cselekedte, mintha új kultúra alapítását rótta volna reá a sors, gőgös kezdeményező volt, nem pedig körültekintő, okos szórakoztató. A „Jézusfaragó ember” szellemi forradalma azonban nem Nyirőben teljesedett. Később megdöbbentő fordulat történt: a forradalom apja egérutat vett és beállott szórakoztató regényírónak.

    A „Jézusfaragó ember” nyers, darabos, iromba könyv. Torzónak maradt népről szól, vad fáról, melyben még a természet félelmetesen szűzi erői és szándékai keringenek. Nyirő ebben a könyvében még realista, a valóság tömbjeivel dolgozik, ám nem farag belőlük önkényesen figurákat, inkább megkeményedett kérgük alól kiszabadítja jellegzetes vonásaikat. A könyv első írása, a „Hull immár a fenyőtoboz” a legnagyobb magyar novellák sorába való: a kozmikus rettenetesség világa elesett havasi nyomorultakkal, akikben csak a legnagyobb megrázkódtatás lobbantja lángra a pislákoló ember-mécsest. Nyirő realizmusa súlyosabb, mint bárkié a magyar irodalomban, mégis költői: az átélés forróságának nehéz lobogó illatú pátosza csap fel belőle. Stílusa is eredeti: természetes élmények kemény húsából pattannak ki a szavak, a „jelek”. A „Hull immár a fenyőtoboz” nagy írót sejtet, olvasása közben még ma is megborzongunk, hogy mennyi minden veszett el Nyirő Józsefben.

    A kötet második novellája, „A vérlátó legény” a folklór tövénél fakadt, az író a pogány-hun természethimnuszt próbálja kibontani. Ebben az írásában már fölrémlik a veszedelem: papos kenetesség és bőbeszédűség önti el, – túlbeszéli, túldíszíti élményét. Nyirő nem közönséges tehetségéből teljesen hiányzik az önkritika, ezért későbbi sikerei hibáit növelték elsősorban, elbizakodott lett és a könnyebbik utat választotta. A „Jézusfaragó ember” erényei és hibái még hősi harcot folytatnak, későbbi hullásának vésze azonban már csírázik.

    A folklór-anyag „Vízbetemetkezés” című novellájában lángol fel legtisztábban. A vízbetemetkező legény: „nagyszerű körbolygásában a vizeken tér haza Ázsiába, mert emberi súlyát más föld le nem köti”. A „vén turáni metafizika” kinyilatkoztatása ez az írás: „A tenger halottainak követ kötnek a nyakába. Minket a szívünk húz alá. A víz az átszellemülésnek eleme, megkönnyít, a forró agyat lehűti, megtisztítja az utolsó kényszerű könnytől és csak a halak nem tudnak jajgatni az állatvilágban… A legtitkosabb csermely is hoz a maga földjéből egy fövenyszemet és megindul a soha meg nem szűnő, utánozhatatlan szertartás, mikor egy teljes földrész temet”. Nyirő megtalálja a faj legmélyebb emberi értelmét: eredeti szövetségét a világgal, a sorssal és a végzettel, – a folklór ennek a szövetségnek a tudománya, tehát a vallás legősibb és legegyetemesebb formáját: az eredeti mágiát kutatja. Nyirő ezt a mágiát le tudta fordítani a XX. század nyelvére, tehát tulajdonképpen „vallásalapítónak” indult. A papság csak látszólag volt kényszer neki, valójában végzete volt s midőn egyik formájából, a katolikus papi öltönyből kivetkezett, akkor következett eredeti papi rendeltetésének az ideje. Nyirő el is indult a rendeltetés útján és el is akadt. Ami ezután következett, mindaz csak a kudarc leplezése, tobzódás a külsőségekben, hogy a belső vádat elhallgattassa s kínzó hiányérzésének száját betömje. Tömte és tömi is szakadatlanul…

    Szinte mondanunk sem kell, hogy a fiatal Nyirőnek természetes öröksége volt a ballada: a balladai anyag, a „balladai” tömb. A „Három muzsikaszó” csakugyan félelmetesen szép balladai tömb, de Nyirő csakhamar a ballada útjáról is letért. Szikár, égőszemű pap, balladai hős indult útnak és módos, túlokos polgár ballagott a célba.

    A „Jézusfaragó ember” nyomába csupán a „Kopjafák” lép, az is csak hellyel-közzel. Idegen anyag zavar ebben a könyvben: az édeskésség. Hiába választ komor, balladai színezetű tárgyakat, sötét világot, az élmény hitele egyre vékonypénzűbb lesz. A folklór elhalványodik, a komor realizmusból a hálásabb hatásra számító elemek bontakoznak ki, az írót túllicitálja a prédikálás buzgalma, a szózuhatagok elmossák a szavak természetes hamvát. A balladából is már csak a leghatásosabb elemek ugranak előtérbe, a teremtő művészt lassan, de biztosan felváltja a kispolgári következetességgel számító rendező. Nagyvonalú írás ebben a kötetben is akad, például, midőn a székely hazaviszi halott feleségét, nincsen pénze a halott szállítására s úgy viszi a vonaton, mintha élne. A régi Nyirőnek azonban már csak roncsai úszkálnak ebben a kötetben. Az egyik út véglegesen bezáródott előtte.

    Másik útja a regény volt. Megpróbálkozott a történelmi regénnyel, nagyvonalú és hálás tárgyba fogott, Wesselényi életének ábrázolásába, a kísérlet – a „Sibói bölény” – azonban szomorúan csődöt mondott. Papos, kenetes, legjobb lapjain elragadtatott, többnyire azonban már erőltetett lírizmusával vonta be a kezdetlegesen felfogott és ábrázolt történetet. Műveltsége és természetes hajlama egyként hiányzott a történelem újjáélesztéséhez, anyaga olykor lelkesítette, de nem tudott lelket lehelni bele. Másik regénykísérlete, az „Isten igájában” eredményesebb erőfeszítés. Önéletrajzszerű regény, a szemináriumba való bevonulással kezdődik és házasságával fejeződik be. A mű elárulja, hogy a papság volt Nyirő életének legnagyobb élménye. Eleinte a „sámánizmust” próbálta folytatni, majd „eretnek tanhoz” tért: „a székely nép egyházak feletti kereszténységéhez”, a dogmákon túl: húsban és lélekben, vérben és szellemben megvalósuló Krisztushoz. A regény tulajdonképpen küzdelem és erőfeszítés, hogy ezt az eddig csak átélt, de ki nem mondott és kőtáblákra nem vésett vallást kifejezze, vagy legalább megközelítse. Szándéka a nép mellé állította Nyirőt és a népi élet mentén vezette a „többiek”, a „közfelfogás”, a „boldog beérkezettek”, az életet merevvé bűvölő társadalmi és szellemi hatalmasságok ellen. Félig-meddig népregényt is írt, a világháború itthonmaradt és elhagyott falujának legsikerültebb és legőszintébb regényét. Az „Isten igájában” sok tekintetben nagyígéretű kezdet: Nyirő társadalmi tudata ebben a könyvében bontakozik ki és egy kis kerülővel ismét a folklór széles, mély medencéjébe tér. A nyugati kereszténység a krisztusi tan és a klasszikus pogányság összeolvasásából keletkezett, helyesebben a kereszténység magába olvasztotta a klasszikus kultúrát, – nálunk: messzireágazó keleti kultúrörökség, pogányság elegyedett a kereszténységgel. Nemsokára Tamási Áron a „székelyek pogány katolicizmusáról” ír, – Nyirő is érezte, hogy milyen sajátságos elegyedés gyümölcse a keresztény székely lélek. Tusakodott, hogy ennek a sajátságos elegyedésnek, a folklór vallásos mélységének költője és papja legyen, de belefáradt. Szellemi forradalma csak addig tartott, míg a világháború után a belső kavargás le nem ülepedett. E leülepedéssel párhuzamosan Nyirő kispolgári ösztönei támadtak fel és vették át a kormánypálcát.

    Már az „Isten igájában” is elárulja, hogy Nyirő azonnal kisiklik, mihelyt a mindennapoknak, a természetes emberi folyásnak ábrázolására kerül a sor. Míg rendkívüli fordulatokat és meglepő eseményeket ábrázol, hangja átmelegszik. A természetes emberi események és érzések ábrázolásánál azonban pátosza kenetes érzelmességbe, mesterkélt, olykor álszenteskedő kispolgári túlzásba csap. A hajdani forradalmár szellemi forradalmának értékeit nem tudta átmenteni a nyugodtabb napokba, hanem csak kenetes érzelmességét hozta magával, véle szagosítja, díszíti, tömjénezi ezután regényeit és novelláit. Kibúvik a régi élmények nehéz tömbje alól s „felszabadult” lélekkel füllenteni kezd. Profán prédikációkat tart, melyeknek alapja már nem a meggyőződés, hanem a hatásosságra való törekvés. Ráébredt, hogy egyénisége sok tekintettben azonos a kispolgárok lelkével s egyszeribe a kispolgári lelkek irodalmi nagybőgőjévé vált. A nyomorult, de olykor Istentől szikrázó hegyi emberek helyett mű-Toldikká nagyított „havasi hősök” jelennek meg írásaiban. A történelmet megmártogatja a kispolgári romanticizmusban és szentimentalizmusban. Népének szenvedéséből ügyes propagandairatokat gyárt. Pályája az írói eltévelyedésnek, a komoly tehetség kisiklásának nemközönséges példája.

    Nyirőre nagyon ránehezedett Tamási Áron hatása. Tamási Nyirő után indult, de gyorsan beérte és elhagyta. Nyirő nem merészelt kitartani a maga darabos, súlyos, félig nyers, de őszinte, igaz és emberi művészete mellett, hanem áradni próbált, mint Tamási. Feloldotta eredeti keménységét, a súlyos és nagyszerű anyagot, mely a „Jézusfaragó emberben” még annyira megkapja az olvasót. Feloldotta, – és eredeti írói értelme elolvadt, eztán már nem is szilárdult meg többé, hanem a gyanús olvadékony anyagot különböző sablonokba önti, tömegcikké alacsonyítja. Első igazi kisiklása az „Uz Bence”, mely Tamási Áron Ábeljének erőszakolt utánzása. Később más téren is megkísérelte Nyirő az utánzást, így: nem volt eredeti humoros hajlama, de Tamási sikereit megirigyelve humoristának csapott fel („Halhatatlan élet”). Szánalmas kísérletei élénk közönségsikert hoztak, az irodalomtörténet azonban csak egy válogatott novellagyűjteményét és „Isten igájában” című regényét mentheti át a holnapba.