Boross Sándor: Emese álma
Csitt, álmodom; hess, hess ti lármák.
Szövöm tovább Emese álmát.
«Leszáll nyergéből sírva, haj,
Napnyugaton a hős faj.
A harcok ős, véres terén
Ő volt a legkülönb legény.
A hősiség, mit keble hord,
Világraszólón virtusolt.
Mi más népvándorlás ez itt!
Kard és vér itt nem idvezít.
Mi más világ, más csatatér!
Itt verejték kell, nem vér.
S kardját hiába védi ő,
Kicsavarja az új idő.
Kantárszára, nyerge, lova –
Egy múlt világ fut rajt’ tova.
Élet-halál nem bírt vele:
Maga az idő győzi le.
Áll megcsonkítva, áll búsan,
Áll leszerelve, koldusan.
De él a harc örök heve:
A hősiesség szelleme;
S kard, kalapács, toll, lombikok,
Egyre megy annak – győzni fog.
(A hőst leverni nem lehet,
Csak
Jók legyenek a fegyverek.
Ha az idő előre lép,
Cserélje meg a fegyverét.)
Látom – akárha járna hegy –
Az emberiség hőse megy.
Átallép tengert, légfalat,
Verejték hull, hol elhalad.
Tolla villámlik föld fölött,
A kalapácsa mennydörög.
Lombikja forr, (idő, anyag
Kényszerzubbonyban vallanak).
Hemzseg elé amerre lép
Tenger titok-rabszolganép:
A földön bősz, vad elemek,
Az égben szende szellemek.
Megy, látom… mint az ár olyan.
Az égben s föld alatt rohan.
Vele a földön száz sebes
Vetélkedő ár versenyez.
Látom: a messzeség közelg.
Látok egy végtelen medert,
Nincs benne köz, nincs rajta part,
Minden ár sodra oda tart.
Látom a tengert – kavarog.
Látok benne egy folyamot.
A többi, hideg ár fölött
Örökké forrón hömpölyög…!»