Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar szépirodalomból [I. rész]

Az 1830–1855 évek közé eső századnegyed elmélkedésem tárgya szépirodalmi szempontból, ha lehetséges, minden feltűnő mozzanataival, nyilatkozásaival, ítélve, bírálva mint sokan, de soha nem szaggatva, időket egymás ellen fordítva, hanem folyamosan és a külön koroknak egymástól lehozásával, kibékítésével, mint kevesen.

    Bevalljam-e magamról, hogy engem az 1830. év azon pontján talált az ifjúságnak, melyen a lélek mintegy kilép magából és kezdi elfogadni, váltani a meggyőződéseket; bevalljam-e, hogy el levén foglalva keblem az akkori költői élet bájaitól, minden joga és alkalma megvolt felettem az időnek, hogy netalán megvesztegesse ítélő erőmet, pártossá tegye ízlésemet? Ama benyomások eltörölhetlenek; s vajha volnának még olyan napjaim ez életben valaha, mint voltak azon időben, a mikor egyik másik évi Aurorát, Hébét vagy költőink műveit először kezem közé kaphattam! Nem csak a Szentmihályhegyi remete vagy Cserhalom, nemcsak a dalok és epigrammok maradtak meg lelkemben, hanem az a sugár is előttem ragyog, az a szellőcske is körültem leng, mely annyiszor talált olvasva iskolás ifjat hol egy sövény alatt, hol egy fa árnyékában. Mégis úgy hiszek magam felől, hogy több szigorral míveltem akár ízlésemet akár ítélő erőmet, mint hogy folyvást meg volna vesztegetve elmém annyi idő óta, melyet, egyes napi teendőkön kívül, csaknem kizárólagosan a hazai költészet levegőjén tölték. Magamat illetőleg megjegyzem, hogy azon művek iránt, melyeket akkor megszerettem, ócsárlások, ellentmondások dacára, a mik nem oly ritkák voltak irodalmunkban, se lettem idegen soha. Szerettem azokat föltétlenül, most szeretem, a magok helyén. Változás, igaz, de mindamellett nem oly tetemes, hogy negativitásba estem volna s jelenleg bánnám műélveimet; sőt inkább eligazodva hiszem magamat sok dologban, melyek, a mint látom s alább ki lesz mutatva, felekezet dolgává lettek s várják az elítéltetést.

    Természetesen, hogy különböző széptani nézetek, módok vannak kérdés alatt s ítélet alá bocsátva elméletben, gyakorlatban. Roppant a különbség művek és ítéletek között, s vajon megörökíttessék-e az minden időre? E részben kitűnő szerepet játszik bizonyos képzet a korszerűségről, mely az idő lelkét, szellemét akarná kifejezni, ha ember nélkül volna szelleme az időnek; de nem mond egyebet fölszínes ötletnél, mi semmi egyéb, mint örökös cáfolata magának. Egyik kort megöli a másik. – Hasonló szerep jutott az úgynevezett klasszicitás fogalmának, mely, legalább az én meggyőződésem szerint, annyira el van merevítve, hogy alig juttatni tőle valamihez; aztán ha a korszerűség csakugyan nagy tényező, vannak oly idők, melyekben a klasszicizmus nem kelendő, sőt lelki szükség, hogy megromoljék, különben ma is eklogákat énekelnénk, s nem volna előmenetel.

    Ezekhez képest:

    Vitatott kérdés volt egyszer irodalmunkban a fölvett időszak alatt: melyik korszerű, a regény-e vagy az éposz; s ha nem csalódom, amaz elsőt illeté a korszerűség; miután e század harmadik tizedében tíz körül kilenc bizonyosan imez utóbbinak ítélte volna a hervadékony koszorút; de az már elmúlt és örülni kellett a jelennek. Hasonlóul kérdésbe tétetett: a dráma korszerűbb-e vagy az éposz? És itt is emez utolsó vesztett amannak javára; s én mindazáltal ezelőtt tíz évvel így fejeztem ki magamat: semmi se korszerű, a mi rossz; ellenben korszerű minden, a mi saját és jó, a mi szabad és nem szolgai. Hasonlóul az akkortájban nyilatkozott drámai sürgetések után is oly formán elmélkedtem az époszra nézve, hogy ha volna a nemzetnek hőskora, kell lenni époszának úgy. Íme kérdés egyébiránt, mint sokak emléke fenntartja még, nem ok nélkül volt előszinre tolva. Különösen a dráma iránti sürgetésekben nem ártott egy kis bíztatás a drámára nézve, mert a nemzeti színház állott már, és az igen jól jött ki 1837. után. Ezenkívül voltak kisebb érdekű korszerűségek is régibb, újabb időkben egyiránt. Például szonetteket, madrigálokat, regéket, de leginkább balladákat írni; vagy legújabban népi dolgokat, vidéki érdekeket dallani stb. annyira, hogy némely költő önmagához is hűtlenné lőn, csak hogy, ha már úgy hozza az idő, korszerűvé lehessen.

    Ezekben ugyan költői nemek, fajok voltak egymás mellett följebb és alább szállítva; de nagyobb körű az a mozgalom, mely a széptudományok egyetemes kérdései közé tartozik és mint elv át akar vitetni regényre, drámákra, szóval a költészet minden fajaira; értem a klasszicizmust. Még több korszerűségi, tulajdonképp divatos kérdést lehetne fölemlíteni, melyek ugyanannyi egyes nyomként merülnek ki az irodalom mezejéből; de ez nem célom. Hanem azt jegyzem meg, hogy midőn egy-egy ilyen éltető fogalom, szülemlő elv, tulajdonképi alapige kellőleg megbírta, s tehetségéhez képest kiuralkodta magát, mint korszerűség, mint divat az irodalomban: bizonyos átmeneti korszak áll elő, mely az ítészet keresztje; mikor előbb, hogysem vélné a műbíró, egész szeretete a múlton marad s ennek állandó megfigyelése közben a legutolsó korszakot, mint a haladás végső tetőpontját, melyről csak lefelé van út, jelöli meg s magának arany időt él a múltban.

    Tagadhatlan, miképp az efféle meggyőződéseket rendszerint igen erőseknek, sőt makacsoknak is tapasztaljuk; s úgy kell gondolkodnunk, hogy nem ok nélkül vannak megállapítva és mintegy elszilárdítva, mert gyakran egy elmének minden figyelő tehetségét kimerítvén, mint tanulság és vesződség, fáradság és élvezet gyümölcsei nem akarnak végképp odalenni. Nem is lesznek oda. Az irodalom mezején ott állnak előttünk, mint határfák, melyeken innen és túl más-más elem és vegyület, szín és zamat; más-más költői meggyőződések és világnézlet, de melyeket soha se köt össze a határfa, hanem csak leválaszt, és ez a legegyoldalúbb ítészeti eljárás. A koroknak ezen, hogy úgy szóljak, becsomózása, előttem legalább, igen korlátolt gondolkodásra mutat; s időelőtti igazságszolgáltatásnak nevezem azt, ha valamely irodalmi korszak nemcsak magára, hanem a többi korszakokra nézve is bevégzettnek mondatván, csombókot kötünk a végire. Hogy vannak a fejlődésnek ízei, csiklói, melyeket a természet is megjelölt a maga munkáin, ez való; mert tagozat nélkül nincs organizmus; de hogy a tagok, ízek magokban szakasztassanak ki az élő egészből, ez ellen lehet valamit mondani. Szépirodalmunk, hála Istennek, még nem holt meg; és semmi sem áll útjában, hogy ne legyen előtte annyi, mint a mennyi van utána; sőt, szabadjon nekem előre kifejezni magamat, én azt tartom, hogy költészetünkön mai nap minden szép múltja után is megújhodási szín vehető észre, mely a régibb időkben sohasem volt ily eleven.

    Ezek után, úgy látszik, nem ok nélkül vétetett rossz néven irodalmunk egyik legbuzgóbb vizsgálójának Toldy Ferencnek, hogy költészetünk fejlésén 1830. körül köti meg a csombókot; hogy mint maga kifejezi magát: azóta benne csak epigonokat lát. Azonban ily nézet ellen, ha ugyan több akar lenni alanyi s egyéni véleménynél, semmi se hozható fel okosabban, mint hasonló nézet, például Batsányié, kinek Gyöngyösi és Kisfaludy Sándor után szintén úgy epigon volt Vörösmarty, Czuczor, mint Toldynak ezek után Eötvös és Petőfi. Ellentétes, de éppen azért hasonló mert egyoldalú, nézet szerintem Gyulai Pálé, ki maga részéről szintén oly állhatatossággal ví Arany és Petőfi s az újabb költészet mellett, mint a minő pozitivitással s nyugodtan íratta dőlt betűkkel Toldy az epigonok szót a Magyar Költészet Történetében.

    Mindezek tények, irodalomtörténeti adatok a különböző nézetek kifejezései. Mielőtt e tények általam koránsem egymás rovására, hanem javára igazoltatnának, szükséges tennem a következő észrevételeket. Először: a korszerűség fogalmát költészetben formulázni nem lehet oly szabatossággal, mint némely társodalmi tudományokban; mert az, mi a költészet lelkét teszi, a konkrét tartalom, oly általános becs, mely nem hagyja magát egyes időkhöz köttetni, hanem minden időben megvan mint kész jelen és mindennapi lelki szükség; azaz lehet beszélni előkelőleg egy idő folytán gőzútról, takaréktárról: ez korszerűség; de nincs olyan idő, melyben a költészet és tárgyai újra meg újra előveendők ne volnának, azaz minden időkhez tartoznak, minden korba beillenek: ez általános eszmeiség. – Miért, másodszor, el kell magunkat szoktatni ama felfogási módtul, melyet eddigelé rendszerintinek mondhatunk, hogy a szellem életét folyamosság helyett afféle bezárolt, bevégzett időszakok után mérjük; egyik szakot a másikon kívül, sőt a másikkal szembe állítsuk; mert az irodalmi élet időköre egyik a másikba esik; és az a különbség melyet e részben például Ilosvay és Arany között észrevettünk, sohasem általános, hanem csak viszonyos. Íme fiókoló és korszerűségi felfogásmódhoz még több csatlakozik aztán. Nevezetesen szeretik némelyek egymás fölé helyezni a költészet fajait, és pedig egyiken kezdeni, másikon végzeni a fejlődési műfolyamot; mikor a nemzetek ifjúsága, élemültsége s más lehető képzetek szerint külön-külön időkbe osztják be azokat, például a nemezt ifjúságát illeti az éposz, jelenét a líra, jövőjét a dráma (ha ugyan e felfogási mód gyökeresen érthető); s végre meghatározzák, hogy tehát melyik nemzetnek van igazi organikus poétai fejlődése, mikor rendszeresen a szép görög világ lebeg mindenként a szem előtt. – Mindamellett abban nem látok észileg kielégítőt, hogy egyik nemzet fejlődéséről a másikéra is varrjunk hímet; valamint abban se, hogy époszon kellessék kezdődni a költészetnek. Azért magát az annyira dicsőített görög népet és fejlődését is feledni kell egy időre; mert az a beszokás, az a sok ízben elmondott igazság, hogy a görög volt csak valódi költői nép, annak volt csak igazi rendes mívelése, mert nála korább volt éposz, mint dráma stb., annyira megvesztegete már nem egy jóravaló elmét, hogy az ítésznek kétségbe kellene esni minden más nemezt felől, mely elé tán más fejlődési utat írt a gondviselés, ha nem volna ellenkezőrül is adatunk, például az olasz költészetben Dantéval, ki se lírát, se époszt nem írt tulajdonképpen, hanem költészetet mégis. Mert nem a különbség első, hanem a fogalom. A történet e részben összefűzi az eseményeket egymásután, s előadja; de az emberi műszellemet egyátalában nem kötelezheti valami rendtartásra: ez egyformaság volna. Igaznak marad tehát ennyi: nem szükség, hogy a költészet bármely népnél is éposszal vagy drámával s még kevésbé, hogy valódi művel induljon meg; hanem indul a hogy lehet; kezdődik jól rosszul; és nincs oly igen gyarló kezdet, mely elegendő ne volna további folytatásra.

    Én tehát elutasítok magamtól minden afféle gondolkodási módot, mely az egymásután következések rendit szabogatja; a költészet fajait külön választva méltányolja; egyiket egyik, másikat másik idő számára kiköti, lefoglalja; a köröket egymásból kizárja vagy egymással szembe állítja; holott minden irodalmi, bevégzettnek látszó korszak, melyet meg tudunk különböztetni, csak az előbbiek gyümölcse s az utóbbiak magva. És noha szívesen elismerem, sőt a műszellem egyik kifejezési módjául nézem a klasszikai művészetet, mindamellett nem tartom bevégzettnek vagy megromlottnak a költői életet, ha jőnek elő idők, melyekben az úgynevezett klasszicizmus már-már eltűnt; utóbbi magyarázatokra hagyván a teljes kifejtést.

    Ily tudalommal indulva, úgy hiszem, az ítészetre nézve is új feladatok várnak. Ily feladat mindjárt, hogy irodalmunk többé, annyi mód és irány után, ne részenkint fogassék fel, hanem a részeknek az egészhez való viszonyításával is. – E felfogás, ha jól vettem észre, mind jobban kezd lábra kapni. Különben mi okon méltányoltatnék inkább mai nap Görgei Albert, mint ezelőtt, mikor a műköltészet nevében kigúnyoltuk Argirus szép királyfi történetét? Mi okon mutatkozik más színben Tinódi, mint csak Kazinczy előtt is még; miért becsüljük inkább, mint valaha népünk elhanyagolt költészetét? Belátásom szerint azért, mert költészetünk immár oda érlelődött, hogy ki akar egészedni minden oldalra s visszavenni urodalmát minden részek fölött, mint élő organizmus. Mert, ha jól fejezem ki magamat, eddig csakugyan megtörtént költészetünkkel, hogy részei mintegy kifityegtek az egészből, mintha egyűvé sem tartoztak volna. Ellenkezőleg mostanság, a műbölcsészet és műtörténet fejlettebb korában, akármely iránynak – lett légyen az népi vagy klasszikai elv szerint, hazai vagy idegen ízlés után mívelve – mondom, akármely iránynak kifeledése irodalmunkból hiányt éreztetne velünk s bosszúságot gerjesztene bennünk éppen azért, mert organikus egészül óhajtjuk tekinteni a költői életet; melyet – nyomatékkal mondom – soha se bízott egy elmére a szellem, hanem valamennyire; és a magyar költészetet valamennyi magyar költő állítja ki.

    Gondolhatnánk-e esetlenebb valamit, mint például epikus költőinket, Tinódit, Ilosvayt, Gyöngyösit, Vörösmartyt, Aranyt egymásután végig bírálván azt kérdezni: melyik nagyobb? A korszerűség, hihetőleg, egyiknek sem fog hibázni; így bátran elmondhatjuk, hogy valamennyien betölték a magok jelenét s ez okon absolut beccsel iktatandók irodalmunk történetébe; de ugyanekkor állíthatni az ellenkezőt is; tudniillik ama régibbek lába alól kiveszett az idő s többé nem korszerűek, így tehát akár ne is volnának. Azonban ennél nyomósabb, épebb s ugyanazért igazabb is az a gondolkodási mód, melyet Himfy előszavában Kisfaludy Sándor nyilvánít, midőn így szól: „ha Petrarca és mások előttem nem énekelte volna is, én Himfyt mégis írhattam volna, mert a mi az emberben vagyon, az jöhet is az emberből. De ha Gyöngyösi, Zrínyi, Orczy, Faludi, Ányos, Batsányi, Virág, Kazinczy, Verseghy, Szabó Dávid előttem magyarul nem írnak vala: hát, ha három Petrarca laknék is kebelemben, Himfy még sem születhetett volna.” – Eme felfogásnál, megvallom, szerényebbet, nyomósabbat egész irodalmunkban nem ismérek; de bölcsészibbet se, mert benne a költő szinte öntagadással s egész mindenségével a nemzeti műszellem organizmusába vallja be magát. Lemondás, mely méltó hogy felmagasztaltassék; nyilatkozat, mely szolidaritásba lépvén elmékkel, időkkel, a költői élet műfolyamosságát a szellem szükségeül mondja ki. Tehát elődei nélkül egyik sem lehet azzá, mivé lett; magában senki sem egész; s ha volnának olyanok, kik talán hinnék, hogy a múlt semmi, hogy minden csak a jelen és ők, és ő utánok be van deszkázva a világ: nem is szólanék hozzájok.

    Így a szellem életébe, a költői állapotokat tekintve is, mélységes dialektika van vetve, melyet a közrendű értelemben igen jól fog fel, midőn állítja, hogy egyik idő a másiknak ellensége. Azonban ha elhullatja is virágait a növény, még nincs vége életének, sőt azután kínálkozik az érett gyümölcs. És valamiképp a növény életéből a fejlődésnek egyetlen íze sem maradhat el az egésznek veszedelme nélkül; úgy nem a szellem virágának, a költészetnek múltjából egyetlen mozzanat sem. Ha szinte hullott levélnek tekintjük is mailag a régibb századok költőit, mindazáltal élnek ők a mai költészetben. Az ő netaláni kezdetleges gyöngeségök, hazai és nemzeti hűség kíséretében, mint letett szellemi tőke szaporítja időrül időre kamatait mind addig, míg nem erővé gyűl fej korszakokon át az újabb nemzedékeknél.

    Íme sokféle módok, irányok megemlítése után, melyek a magyar költészetben most mint klasszikai, majd mint ennek ellentéte, aztán eszményi vagy egyéni mutatkoztak, mindezek után, mondom, elméletet, vizsgálódást, szükséges magyarázatokat akarok. Vizsgálódásaim azon időre vannak kiterjedve, mely az eszmeiség elvének diadalától az egyéniség elvének, vagy némelyek szerint a népinek túlnyomó felkapásaig terjed; s ez a mondott 1830. év óta folyó időszak.

    Úgy mondám, hogy költészetünkben 1830 táján az eszményiség elve kivívta diadalát, másképp: elérte klasszikai tetőzését a szépirodalomban. Mennyiben fér avagy nem fér szó ezen műtörténeti állításhoz, nem vitatom, hanem a közönségesnek mutatkozó hiedelmet elfogadom. Hadd legyen az 1830. év megállapodási azaz korszakot képező időpont, s essék oda a klasszicizmus teljes fénye. Én szívesen nyújtom a pálmát az eme korra eső törekvéseknek. Mert a jelen század elejétől mind odáig bámulatos előhaladások történtek a műszellem fejlésében, s különösen a költészetből egész új Olymp emelkedett föl az irodalom mezején. „Ez a Kazinczy és Révai, Berzsenyi és Kisfaludy Károly, Kölcsey és Vörösmarty koruk, költészetünknek valóságos aranykora,” mond Toldy a Magyar Költészet Történetében.

    Ha már íme költői kor lelkét ki akarjuk magyarázni, kétségkívül az említett költők szellemét kell búvárlat alá venni, s én e részben a közhiedelem szavát fogadám, midőn röviden a klasszicizmusban helyezém azt. Így tehát a remek vagy klasszikai műalkotásról vannak némely elmondanó észrevételeim.

    Rendszerint ugyan a két régi, görög és római költészetet szokták nevezni klasszikainak, ellentétben a keresztyén népekéivel: mindamellett az újabb népeknek is, midőn már lehet beszélni nálok irodalmi múltról vagy műtörténetről, megvan rendesen a magok klasszikai alkotása, nemcsak, hanem több ízben is előfordul a klasszikai alak irodalmuk folyamában. Nevezetesen a francia irodalomban igen világosan kivehetők ugyan a tulajdonképi klasszikusok (Racine, Corneille stb.) és pedig olyformán, hogy hozzájuk mérve Chateaubriand nem klasszikus, de már Hugo Viktor és társaihoz képest az leszen s így tovább; míg az éppen nem klasszikainak, hanem igen is regényesnek tetszett Hugo az úgynevezett moderne literature-höz mérve ugyancsak klasszikai színben tűnik elő. Nem ezt mondhatnók-e Kisfaludy Sándorra nézve Bessenyei Györgyhöz, mint elődéhez mérve őt, vagy Berzsenyire nézve, ki Virág után egész más költői lég és szellem művésze, mint ha például Vörösmartyhoz, mint ennek előde, viszonyíttatik. Eszerint, hogy megérthessük a klasszikai művészetet s műalakot, rendesen valamely bevégzett és után fölmerült új költői korra és világnézetre utasíttatunk, s a korokat egymással összemérve nyerjük az értelmezést a történetből, Minélfogva egy maga költőrül, bárki lett legyen az, mint klasszikairól beszélni nem lehet; honnan igen könnyen észrevehető, hogy ugyanazon költőt most elődihez, majd utódihoz mérve, különbözőleg ítéljük; s a kit klasszikainak tartott egyszer a világ, később leszállítva találjuk, mint Gyöngyösit, noha a műtörténész eléggé iparkodik e részben a szabadosság kedveért úgy fejezni ki magát, állításán rajta ne veszítsen, midőn például Gyöngyösi klasszicizmusát csak „a maga korában” nevezi annak. Ez okon a történet igen könnyen fog beszélhetni ó és új vagy középkori klasszicizmusról avagy a magyar szépirodalomban is, azaz ugyanazon műfejlődési módot és világnézletet egyszernél több ízben láthatja fölmerülni; s én minden kétség nélkül merem állítani, hogy a maga idejében szintúgy klasszikus volt Tinódi, mint később Gyöngyösi, utóbb Kisfaludy Sándor, holott jelen fejlődésünkben egyik sem az már. Hallottátok a mesét Polykrates gyűrűjéről, mely mindig előkerült? Így kerül elő a műtörténetben időnként ugyanazon mód és világnézet, például klasszikai, más-más színezetben; mihez képest szabad legyen jó előre kimondani meggyőződésemet, hogy annál szebb, tartalmasabb és elevenebb valamely nép költészeti élete, mennél több korszakban kerül elő ugyanazon műalak, mert annál több benne a magát újraszülő erő s életrevalóság. És ezúttal nem törődöm vele, ha netán egy némely olvasót megfosztok afféle szokott képzetmódtul, mely szerint az irodalom haladását az idő folytán kinyúlt egyenes vonalnak tekinti. Sőt inkább emelkedés az; más szóval: egymás utáni és egymás fölötti pálya, mint a sas fellengése, midőn le és föl szállongó utat ír le előttünk a magasságban.

    De műbölcsészetileg is hatalmunkban áll értelmezni a klasszicizmust. Ugyanis ha a művészet az eszmének érzékileg felfogható alakban való megjelenése s előállítása: klasszikai művészet leszen az, melyben tartalom és alak legmélyebb konkrét egységben vannak egymásba áttéve, mit aztán eléggé ismért neven ideálnak, eszménynek szoktunk nevezni; a honnan önként előáll a következtetés szüksége, hogy tehát kell lenni oly művészetnek is, melyben tartalom és alak nincsenek úgy összeolvadva, egymásba átvíve, hanem lazul függenek együvé azaz a gondolat nem jelenik meg magához méltó s egyméretű alakban; hanem a kettő közötti egység, vagy nincs még elérve, és ezen alkotás rendszerint megelőzi történetileg a klasszikait, vagy fel van már oldva, mely ismét a történetben utána szokott jőni emennek.

    A klasszicizmus tehát viszonyos fogalom vagyis csak egyik módja a művészeti eszme előállításának, s a mint megvannak elsőségei: azonképpen gyönge oldalai szintúgy; s ha erény hozzá eljutni, szintén oly szükség túlmenni rajta vagy szabadulni tőle a tovább juthatás kedveért, föltevén egyszer mindenkorra hogy élő s jövőre számítható népről, ne pedig rohadórul legyen szó.

    A szerint már, a mint költő vagy műbíró más-más elv szárnyai alatt mívelte magát, összeütközés keletkezhetik egyik mint másik között, mely sehol se oly ártékony, mint ha ítész, ki például a klasszikait nézi és veszi, főleg kihalt népekről varrva hímet, zsinórmértékül, a költőt, ki élő nemzet tagja és nem éppen klasszikai művész, bírája. Ez úton esett meg nálunk, hogy Kölcsey kegyetlen igazságot követett el Csokonain; Kazinczy Kisfaludy Sándoron, Toldy az 1830. óta keletkezett szépírókon azon egyetlen okból, mert mind a három ítész, hogy úgy szóljak, kizárólag klasszikai míveltség; s én hiszem, hogy Kölcsey, Kazinczy ha élnek és a sivatag elmélet helyett a műtörténész állását foglalják el, másképp ítélnek vala költőinkről; a mint ezt utánok Toldy már is teszi, midőn a magyar költészet történetében a fonákul mért költőket, egyiket mint másikat, rehabilitálja.

    Régen tudatik, hogy ítésznek, ha méltóan óhajt ítélni a művész fölött, be kell magát élni annak világába. Wer den Dichter will verstehen, Muss in Dichters Lande gehen (Goethe). De a költőnek nemcsak hazája van, hanem világa is, hol a képzeteknek saját nesz, köre és színezete tündérkedik lelkeink előtt, s ezen úgynevezhető poétai körlég fuvallatát senkinek se kell jobban megérezni, mint az ítésznek. Csalódom-e vagy nem, de nekem úgylátszik, hogy e tekintetek szépirodalmunkban ma sincsenek kellő érvénybe hozva. Megtörtént már az is, hogy a közérzület kevésbé csalódott némely költők iránt, mint a legilletékesbnek hitt elmélet; és bizonyosan, midőn Batsányi föltétlenül Kisfaludy S. mellé, Fáy az Élet és Literaturában Csokonai javára nyilatkoznak, íme közérzületnek voltak szószólói.

    Nézetem szerint, ha egyik másik költőn igaztalanságot követtek el ítészeink, onnan van, mert a klasszicizmusban absolut becset hittek s ugyanekkor az irodalom életét megkötötték elméleteikkel. De az elméletnél erősebb a szellem és nem hagy magán tekintélynek, szabályoknak kifogni. Igen sokszor volt már irodalmunkban sürgetve a klasszicizmus, és kiosztva is pálmája. De ha mindazon lépések, melyek túlvittek mégis rajta, romlásra vitték volna irodalmunkat, úgy ma nem volna irodalom. Berzsenyi már Vörösmartyban is „messze vitt regényes szertelenséget” látott. Hát Kuthy s másokban mit látott volna! Bizonyosan kétségbeesést az irodalom jövendője fölött; de azért nem kell megijednünk.

    Ha tehát látjuk, hogy némely idő költői s a velök járó világnézlet, miután le voltak szállítva, újra fölemeltetnek, új szempont alá vétetnek: oda kell kijutni okosodásunkkal, hogy a művészi élet saját processuson meg át, s alkotásaiban bizonyos ritmusát tartja meg a haladásnak; és van idő, mikor a művészetből elég neki az eszme, ha szinte nem a legszebb formában jelent is meg; máskor pedig erősen követeli a formát mindaddig, míg azt teljesen ki nem vítta, érvényre nem emelte azaz a nyelvet tökéletesen ki nem képesíté költői alkotásra. Úgy hiszem a fejlődés ezen formai követelései találtak szót és kifejezést azon egész új iskolában, mely Kazinczy után Kölcseyben látta meghőbb pártolóját, mívelőjét. Az eszme nagyságára nem volt annyi gond; az háttérbe volt szorítva, mi rendesen minden nép klasszicizmusának bélyege. De ha olykor enged az eszme a formáért, viszont ennek is kell engedni amazért; midőn új művészet áll elő, mely ha nem klasszikai is, de szintoly igényei vannak az ítészet méltatására. Ez teszi szükségessé az irodalmi új szempontok fölvételét. Van-e oly ideverő példa, mint Zrínyié? Ha őt a forma és nem inkább a költői fogamzás, az eszme nagysága után mérjük: bátran kihagyhatjuk irodalmunk történetéből.

    Most így fejezem ki magamat: a klasszikai műalkotás a műszellem iskolája, szüksége. Nélküle derekas művészet nem állhat elő; következésképp el kell foglalni helyét a történelemben és pedig hang- és törvényadó tekintéllyel.

    Vegyük csak min-irodalmunkban azt a magát összeszedhetlen elárjongást, tétovás elterjengést, mely a Kazinczy előtti kort nagyban jellemzi. Semmi se volt a maga helyén; sem elv sem kitisztázott meggyőződés. Az egész múzsasereg fegyetlen had, kalóz nép, téveteg nyáj. Kazinczy rendbe kapá őket az ízléssel. Clauren érzelgő szeretői nem nézték a közös csillagot epedőbb szemekkel, mint a mester tanítványai az elvet. Ő maga könnyű és fordulatos stiliszta, metsző és kedvkereső egyszersmind, szoktató és tanító, a mint akará, jótékony szellemként hahatott be mindenüvé. Tanai gyöngék, szűkkörűek, de annál melegebbek, mint gyupont gócából az összefogott sugarak. Leginkább a lírában voltak intései; egyéb tanokban eltapintásai; és lelkesedése több mindennél; miért ez túláradt mindenkor tudományán s ítészeti erején. A kit megdicsért, meg volt dicsérve, ha szinte méltatlanul is. Ő tudta mindenki gyöngéjét, hozzáférhető oldalát. E végből jól, rosszul, lekötelező címeket választott levelei fölé; és írá csodálkozása, bámulása jeleit a „ritka fényű” férfinak, valahányszor némi tehetséggel bíró újabb írót láta feltűnni. Szóval: megvolt benne a vezéríró gyönge és erős oldala; így lett első, míg élt, folyvást; az eredmény mindebből az irodalmi egység, összetartás.

    „Mi a szép?” talán sohasem volt többször kérdezve, magyarázva, mint Kazinczy korában; kivált miután a bölcsészeti szellő is be kezdett lengeni a szépirodalomba. Bár tudták bár nem kimagyarázni magokat a kor ítészei és költői, de annyi bizonyos, hogy ők a szépet az eszményben (ideal), a művészetet a klasszikaiban helyezék. Elvök volt az eszmény, s ennek közelében tartózkodott, egy kettő kivételével, valamennyi költői elme, s a költői világ apródonként, de hatalmas erősödéssel, célzatos, rendszeres szellemvilággá formálódott. Még ekkor kevéssé voltak üstökösei a művészetnek, kik a szép törvényeitől valamely geniális ábránd vagy szeszély miatt erőlködtek volna elszakadni; de annál több az állócsillag, kik a mestertől vett ragyogást melegen szórták vissza; s fényt ha vettek, adtak is. És éppen imez elvhűség az, mely a magyar költészet történetében eldöntő befolyással bírt; mert szigorával, következetességével mintegy derekában erősíté meg a költői művészetet még azon időre is, a mikor netalán avatlan elme, dulakodó kedély, magával meghasonlott lélek tévedne csarnokába.

    Így a klasszikai műelv becse el van ismérve, méltányolva; nélküle életrevaló, nemes művészet nem is képzelhető, sőt a mennyiben az a tartalom és alak legmélyebb egyesülése, el van ismérve az is, hogy ez adja minden irodalomban a legmagasb művészetet. Nem csoda tehát, ha némely művészek és műbírák elméje egyedül csak benne lát megnyugtatót, kielégítőt epedéseinek.

    Így a klasszikai műelv becse el van ismérve, méltányolva; nélküle életrevaló, nemes művészet nem is képzelhető, sőt a mennyiben az a tartalom és alak legmélyebb egyesülése, el van ismérve az is, hogy ez adja minden irodalomban a legmagasb művészetet. Nem csoda tehát, ha némely művészek és műbírák elméje egyedül csak benne lát megnyugtatót, kielégítőt epedéseinek.

    1830 táján a klasszikai műalkatnak két leghatalmasabb mívelője, Kazinczy és Kisfaludy Károly, halálával az a szép füzér, melyet amaz plántált, imez kötött az Aurorában, kezde azonnal feloldódni. Az ő elveik, meggyőződéseik érvényre jutottak már, s mint alkotó elv és szülemlő fogalom ömlöttek szét az irodalom erezetében. Irányuk, a nemes, szabályos és nyugodt tisztaság, mélységesen lőn beoltva irodalmunkba.

    A költői tartalmat a mi illeti, tetszettek a szelíd, gyöngéd érzelmek; az erősebbek ritkán. Tárgy és kidolgozás gondos, válogatott. A szenvedély alig ecsetelve, sőt gyakran meghalva, mint a görög szobrok legtöbbjén. Egyszerűség, mint a három húrú lanton. Szemérem, minő a múzsáké. S én nem tudom, van-e oly tiszta kifejezése más irodalmakban, úgy tárgyra mint kidolgozásra nézve, a klasszikus elvnek, mint nálunk Bajza, Kölcsey és Szemere Pál költészetében?                

    Az elv, melyről szó van, elfoglalá az irodalmat, és kezének mutatkozni azonnal árnyékoldalai is. De míg ezeket felmutatnám, hadd említsem meg, hogy a klasszikai iskola legnagyobb tanítványai, Czuczor, Vörösmarty sőt Kisfaludy Károly is, kezdettek kinőni a klasszikai szabadosság öltönyéből; s úgy látom, hogy annak, mit ízlés neve alatt ismért a mester, nem voltak föltétlen bámulói, s nagyobbra kezdték becsülni a költői gondolatot, lelkesítő eszmét, melyért van minden forma, sőt az egész művészet is. És vajon nem megtörtént-e, hogy a költészeti kör mindegyre szűkülni kezde már, az ének egyhangúságot vala veendő, az erő a kifejezés tisztaságában csaknem tartalmatlan finomsággá lágyult fel; és pedig, a klasszikai elv túlsága miatt, az ítészetnek alig tetszett más, mint az érzelmes, lágy, komoly, az úgynevezett s fölszínre hozott sötét-tiszta; és Katona József mindez idők folytán, nyersessége miatt, nem számíttatott a nemzet költői sorába!

    A klasszikai elv nem tarthatá ki tovább a szellem rigalmát s meg kell buknia, és soknak történni a forma és ízlés rovására – a gondolatért.

    Megbukott-e hát végképp a klasszikai elv? Nem! Itt kérek figyelmet. – Mint följebb említém már: a klasszicizmus bement az irodalom erébe, s a költészetnek ez által legmélyebb organizmusában fészkelte meg magát, mint munkás, elevenítő fogalom. Így a klasszicizmus szinte belső történetté vált, s föl van véve már az irodalmi tudalomba, életbe; magával hozván és magába foglalván mindazt, mit a múlt idők költészeti műveltségéből öntáplálatára fölemészthetett.

    Honnan vette pedig tápszereit leginkább? Az összes világirodalomból kétségkívül; más szóval: az, mit a legújabb, klasszikai magyar költészetben elevenítő, mozgató eszme gyanánt tekinthetünk, még ha a nemzetiséggel párosul, sem nemzeti mindig, hanem jobbára idegen. – Azért van szaturálva költészetünk görög istenekkel, római hazafisággal, újabb európai költészeti adalékokkal. Ismérjük Alceus és Sappho mértékeléseit, Homér hexameterét, Sopholes jámbusait, a németek rímét, ritmusát, és még sok mindent; de vajon ismerjük-e a magyar költői ritmust, versformákat, rímet, dallamszerűséget az egész klasszikainak mondható magyar lírában? Pedig ha bölcsészeink magyar filozófiáról majdnem széltiben beszélnek már: a költészetnek régen túl kellene lenni minden ide vágó kérdéseken; azonban még jóformán belé sem fogtunk e nagy munkába, vagy csak igen az elején vagyunk a jó törekvésnek. Bolygassam-e az éposz, a dráma nemzeti művésziségét? – Miénk-e azok, a miket eddig bírunk, vagy egészen más idők és népek művészeti világából származtak hozzánk? Feszegessem-e a költészettel ölelkezni kellő bölcsészeti gondolkodást, vagy másképpen: kérdjem-e vajon a magyar költészet, mint legnépszerűbb kijelentése a nagy igazságoknak, fölemelkedett-e azon nemes világszemléletre, mely őt a filozófia és vallás mellett illeti? Vagy csak a hazai természetnek és történetnek felfogását és kívánatos kidolgozását is megtaláljuk-e benne – tudniillik a klasszikainak nevezhető magyar költészetben? „Mi a magyar költészetet illeti,” mond Szontagh G. (Magyar Akadémia ülései, jul. 6. 1850.) „ez ugyan irodalmunk legkifejlettebb ága, de korántsem érte tetőpontját, minélfogva hiányai még a való és eszményi oldalról is kitűnők. Költőinknél hibázik még a teljes műveltség és a teljes ember- és világisméret. Ez utolsó többi közt oka, hogy a költészet legtárgyilagosabb neme, a drámai, eddigelé annyira elmaradt. Költőink nem is uralkodnak mindig képzelődésök s érzelményeik felett. Berzsenyi azt mondja Szilágyival: Az kegyetlen a ki szelíd, mikor ölni szentség. Szilágyi, nem akarom mondani: Berzsenyi, itt az embert csupa humanizmusból s hazaszeretetből vérengző állattá akarná átváltoztatni; Kölcsey „Vanitatum vanitas” című költeményében még nagyobbat siklik, minden tudományt, művészetet és erényt gőznek, bohóságnak, hagymázásnak nevezvén.”

    Mindezek, úgy tartom elég erős beszédek, s költészetünk életveleje körül forgók; de hogy elmondattak, valódi szerencse. Mert a tudomány követeléseit lehetlen nyakából kirázni bármely pogány vagy keresztyén költészetnek. A nemzetiségre való vonatkozások szintén oly elmaradhatlan követelései a műszellemnek, hogy más minden úton való haladás csak ideig óráig való virágzásra vezet. És ha van a nemzetnek nyelve, abban meg kell lenni mindazon képességnek, melyek szerint a költészet nemzetileg fejezhesse ki magát, okvetlenül.                          

– folytatjuk –