Hobscha Boldizsár gyalogos honvédőrmester, plébános

Született Temes megyében, Versecen 1829-ben március 9-én.
Gimnáziumi tanulmányainak végeztével belépett Temesvárott a kispapok sorába. Hogy mily hazafias szellem uralkodott mindig, de különösen 1848–49-ben az annyira germanizmusról vádolt temesvári papnöveldében? a legfényesebben igazolja az, hogy az összes alumnatus – szám szerint 64-en – a magyar honvédhadseregbe lépett. Ezek közt volt Hobscha Boldizsár is.
Nyelvre, származásra és vérre nézve ugyan német, de szívre, érzelemre a magyarnál is magyarabb, ezt igazolták vitéz tettei és későbbi egész élete. – A német fiú rajongó örömmel sietett a szabadság zászlója alá, hogy küzdhessen a haza ellenségei ellen.
Mint I-ső éves kispap lépett be a Damjanich tábornok által teremtett III-ik, úgynevezett „vörös sapkás” honvédzászlóaljba, mely Dél-Magyarországot megtisztította a rácoktól, számtalan véres csatában megvervén azokat; sőt a szabadságharc legtöbb fényes győzelmeiben a „vörös sapkás” zászlóalj és Damjanich volt az eldöntő erő; a szolnoki és váci győzelmeket egy maga vívta ki. Vitéz honvédünk tehát, mint a híres III-ik zászlóalj őrmestere, győzelemről-győzelemre lépett s bő része volt a dicsőség napjaiban s így végig hűen kitartott és végig küzdötte a szabadságharcot.
Hobscha személyes bátorsága különösen kitűnt, midőn 1848. év szent Péter Pál ünnepén Versecen volt szüleinél szabadságon. Éppen ebédnél ültek, midőn a városban azon hír terjedt el, hogy a rácok és a szerviánusok a várost megtámadták. Vitéz honvédünk, Hobscha felölté azonnal fegyverét, a verseci nemzetőrök élére állt, nem lévén az egész városban honvédség. Ő a nemzetőröket vezényelve, utcai csatát vívott a rácokkal és a nemzetőri polgári tüzérségtől is hatalmasan támogatva, esti hat órakor a véres utcai harc a polgárság győzelmével végződött. A harc oroszlánrésze a növendékpap, Hobscha Boldizsár „vörös sapkás” honvédőrmesteré lőn.
Másnap Damjanich Lágendorfnál megtudta Versecnek a szerviánok általi megtámadását, zászlóaljával ott termett, de már csak halomra hullott holt szerviánokat és a győzelem mámorában ujjongó vitéz nemzetőröket talált. Kitudva a nap hősét, Damjanich tábornok a vitéz III-ik zászlóalj élén maga dicsérte meg Hobschát, a vitéz kispap-honvédet, és mutatta be a zászlóaljnak a hősök hősét.
Hobscha többször lett az előléptetésre felszólítva, de miután ez csakis más zászlóaljnál lett volna lehetséges, nem fogadta el, inkább maradt őrmester, mintsem vitéz tábornokát elhagyja s a zászlóalját, mely kitűnő, iskolázott emberekből állott.
A temesvári síkon, közvetlenül a vár falai alatt, augusztus hó 9-én kétségbeesett halálmegvetéssel vívott véres csata iszonyú ágyúbömbölése közben gyászba borult a megtört nemezt géniusza, homályba szállott a haza egén rövid ideig oly fényesen tündöklött csillaga a szabadságnak. Az egyesült osztrák-orosz sasok éles körmei szétmarcangolták a hazafiak keblében táplált rajongó ábrándokat és vérbe fojtották az annyi zaklatás után fegyverhez nyúlt nemezt önvédelmi lelkesültségét. – A harc, melyet mindkét oldalon a nemzeti gyűlölség is élesztett, kivált a délutáni órákban felette heves volt; esélyei a csata-téren termett Bem hadvezérlete alatt több órán át hullámzottak. Alkonyat felé azonban az oroszok sűrű gyalogság oszlopai általános rohamot intéznek a túlnyomó erő nyomása alatt lankadni kezdő magyar hadakra és a szüntelen harcok és nélkülözések alatt kimerült sereg felbomlott.
Rémséges éj követte a gyásznapot! Az égő tanyák fénye messze világított a sötét éjben. A lugosi országúton, az éji tűz világánál, csak úgy bolyongtak a magyar sereg foszlányai. A halálig fáradt csapatok, melyekre reggeltől napestig három oldalról tüzet-halált szórtak az ellenség ágyúi, már nem vehetnek erőt utánok iramló üldözőiken. A kik száz csatában győztek, most könnybe lábadt szemekkel sietnek a drága haza határai felé, hogy veszte fölötti bánatukat idegen földön kisírják.
És nyomukban mindig és mindenütt az ellenség rengeteg lovassága! Ellenállás már nincsen; mindenki egyedül élte megmentéséről gondoskodik; menekülni óhajt, fut, ki merre tud.
Ily rémületes helyzetben világítja meg a határ felé vonuló sereg foszlányait a véresen hasadó hajnal. Most egy új, veszedelmesebb ellenség felizgatott és fellázadt népe fegyverhez nyúlt. A hegyvidék szűk völgyei, szorosai igen veszedelmessé válhattak a megtört sereg kimerült harcosaira, kik már napok óta csakis éretlen szilvával és zöld tengerivel táplálkoztak. Ezalatt mindinkább mutatkoztak a vészjelek. A vidék népe tömegesen kelt fel a hátráló magyar hadak egyes osztályai ellen. Csatának már nem lehetet hasznos következménye. Kossuth és a szabadságharc kiváló vezetői már elhagyták a hazát. Csak még Mehádia táján állott egy kisebb magyar csapat. Fedezte ott a menekülők elvonulását. A csapat vezére a hős Jáksich volt. Mehetett volna ő is most; híven teljesítette övéivel kötelességét! – Azután a határig még elég alkalma lehetett volna a katonailag gyakorlott határőrvidékbeliekkel megéreztetni a magyar fegyverek élét.
De ő, mint csapatjának komolyan kijelenté, még az osztrákokkal megakadt küzdeni, mielőtt elhagyná a haza drága földjét. És azért nem is mozdult ki a Herkules-fürdőbe vezető bölcstorkolat előtti szorosból. Megtört, éhes serege lelkesedéssel fogadta a vezér nyilatkozatát. A mostani vasúti indóház helyén, közvetlenül a Béla-Rékkának a Csernába ömlésénél ütköztek össze az osztrák előhadak a számra nézve is sokkal gyengébb magyar utóvéddel. Csata közben Vogtner ezredes ágyúi több ízben visszaverték az osztrák sereg elszánt rohamát és öldöklő pusztítást okoztak az ellenség soraiban.
A németek sorait ugyan megingatta a lángeszű vezér tapasztalt ügyességével, vezetett heves támadása, de a hegyek utain jártas határvidékiek megkerülik a magyarok hadállását és osztrák zászlóaljak segítségével végzetes csapást készülnek mérni a hazájok földjét kétségbeesésig védő vitéz seregre. Most az osztrák gyalogság Mehádia felé hátrál és míg az üldözés tüze által elragadott kicsiny csapat, a visszavonulást futásnak tartva, a németeket nyomban követni akarja: addig az ellenség egy másik osztálya leereszkedik a Cserna-völgybe és hátból törekszik megtámadni az előre rohanó magyarokat.
Azonban a kiállított lest korán észreveszi vitéz Hobscha Boldizsárunk, és erre rögtön Tóth kapitányt figyelmezteti, ki nem késvén azonnal a vezérnek jelentést tenni, megtétettek nyomban a kellő intézkedések a völgybe leereszkedő ellenség méltó fogadására. Most az ellenség került lesbe és Vogtner ágyúi és a gyalogság öldöklő kereszttüze közé jutva, leginkább az oláhok mindenfelől körülvétetnek és rövid ellenállás után elnyomatnak. Halomra dőltek a lázadók, kiknek egy nagy részét megmentette a magyar tisztek emberséges érzülete az álnokságukat megbosszulni törekvő katonák halálos csapásaitól. A Béla-Rékka torkolatánál Berzáig sűrűn feküdtek a harctéren az elesett lázadók, míg az osztrákok vesztesége inkább a Herkules-fürdőbe vezető völgy torkolatánál mutatkozott.
Ilyen volt az 1849-iki magyar honvédsereg; még foszlányaiban is rettenetes és – nagylelkű.
Itt zajlott le a magyar szabadságharc utolsó véres drámája; itt aratott egy kétségbeesett, véres harc után, utoljára dicsőséget nagyszámú ellensége fölött a magyar fegyver s ez utolsó dicsőségnek is egyik főtényezője – mint láttuk – paphonvéd vala.
Ezután ő is kimenekült. Miután lángoló szeretettel csüggött Kossuthon, hozzá csatlakozott és kíséretével Törökországba ment.
Tudjuk, hogy a Widdinben táborba szállásoltatott hazátlan, menekülő szegény magyaroknak mily rettentő sorsa vala. Éhség és vérhas pusztította őket. Hobscha vigasztaló angyalként sokszor megfordult a tábor utcáin és vigasztalta elkeseredett szerencsétlen fegyvertársait. – Midőn pedig Hauszlab osztrák generális megjelent Widdinben azon célból, hogy a hazatérni akaró menekülteket magával hozza, biztosítván őket minden büntetés, vagy besorozás ellen, a szerencsétlen menekültek Hobscha Boldizsárt választották meg, hogy küldöttséget vezessen a tábornok elé. Hobscha el is vezette a 8 tagból álló küldöttséget, de a tábornok helyett, annak segédtisztje, egy tüzér-főhadnagy fogadta elég szívesen. Hobscha igen élénken ecsetelte a hontalanok szomorú helyzetét, és megbízói nevében azon aggodalomnak is adott határozott kifejezést: hogy a tábornok meghívására elindulván a hazába, ott netalán vagy besoroztassanak, vagy még súlyosabban megbüntessenek.
A főhadnagy, a tábornok nevében, határozottan kijelentette, hogy a hazatérőknek semmi bántódása sem leend.
Hobscha, dacára ezen határozott ígéretnek, nem hitt a németnek és nem tért vele haza; akik pedig hazatértek, az adott szó ellenére megbüntetve vagy besorozva lettek.
A török barátsága, az osztrákok fenyegetése következtében, meghidegült; ezen hidegülés később a rossz, silány élelmezésben, ellátásban is nyilvánulván s a török kormány Kossuthot az ország elhagyására szólítván, a szegény, elzüllött, testileg, lelkileg kimerült hazátlan honvédseregnek nem maradt más hátra, mint vagy ismét vándorbotot fogni s Kossuthot követni, vagy a török hadseregbe belépni. Hobscha ez utóbbit választá.
Belépett a „Nissam” török császári hadseregbne és ott főtiszti rangot kapva, várta a szomorú idők jobbra fordultát, ami 1850-ben meg is történt. A császári amnesztia által a hazába való visszatérés megengedtetvén, Hobscha leköszönt a török hadseregben nyert tiszti rangjáról és visszajött hazájába és egyenyesen jelentkezett Temesvárott; ahol a papnöveldébe való belépés katonai részről megengedtetvén, örömmel visszavétetett a kispapok sorába s 1852-ben áldozárrá szenteltetett. Mint kis-őszi (Gottlob) plébános meghalt 1889-ben. Benne a legvitézebb paphonvéd és legbuzgóbb pap hunyt el.