Mikszáth Kálmán: A várak királya
Ha Hunyadi János nem tett volna semmit, csak azt, hogy ő nevelte Mátyás királyt, már azért is híres lenne.
Vagy ha nem csinált volna egyebet, mint hogy ő épített fel Vajda-Hunyadot, már abból is ráismernénk, hogy nagy embernek kellett lennie, a ki koránál magasabban szárnyalt.
De hát Hunyadi János csinált még egyebet is. Szent István királytól kezdve le egész Deák Ferencig, keresztül-kasul nyitogathatjuk, fürkészhetjük Clio fiókjait, míg egy olyan nagy alakra találunk, mint Hunyadi János. Azaz, hogy nem találunk.
Minden csodálatos, a mi az ő keze nyomát viseli. Még ez a vár is, mely a Zalasd vize feletti sziklán kevélyen hirdeti a középkor fényét, művészetét és ízlését.
Szinte megismerni, ki mit épített e kolosszális tündérszépségű várból.
Ezek a karcsú tornyok, e remekei a csúcsíves építészetnek, ezek a szép cirádás erkélyek, e klasszikus kidudorodások, ezek a Hunyadi Jánoséi.
A rendetlen, összegyömöszölt bástyák, erődök szembosszantó melléképületek a Bethlen Gábor manupropiája, meg a többi tulajdonosoké.
Mert sok kézen járt a vár. Mátyás király fiára Corvin Jánosra hagyta, ki itt tartá egyszerű udvarát, melyben Fráter György is apród volt.
Corvin már ekkor mondogatta, felismervén a fiú nagy tehetségeit:
- Keserves lesz még ez a te buksi fejed Erdélynek, ha idejekorán le nem szelik.
Corvin halálával nejéé lett a vár, majd zálogképpen (tizenkét ezer forintban) az enyingi Törökökhöz jutott, ezek kihaltával a fejedelmekre, Bethlen Gáborra szállt.
Egy Bethlen-leány (Katalin) révén, a ki a kalandos Zólyomihoz ment férjhez, Zólyomiaké lett Vajda-Hunyad, kik apa és fiú, fejedelemségre vágyván, börtönből börtönbe vándoroltak s nóták útján a vár kézről kézre járt.
Apafy Mihály uram ő nagysága «holmi tartozások» fejében Thököly Imrének adta.
De Zólyomi Miklós sem pihent s a portánál örökké mozgatta a maga dolgait.
Apafy uramra nem egyszer reccsentek rá. Egy eredeti levél fenn is maradt.
Atyámfia!
Zólyomi a fényes portánál panaszkodott, hogy Hunyad vára Thökölynél van. Barátom uram, ez nem illett. A dicsőséges szultán parancsa, hogy Zólyominak minden vagyona visszaadassék. Ezt tehát megértsd.
Kara Musztafa, kaimakám
1667. június 15-én.
A jámbor természetű Apafy (a kivel ilyen hangon beszélgettek a szultán vezérei) ijedten rohant Teleky nyakára a levéllel:
- Lássa Teleky Mihály uram, mit cselekszik.
És Teleky Mihály uram látta is – mert ő jól tudta azt, hogy Kara Musztafa levele csak annyit jelent: «Küldjetek ismét egy kis pénzt.»
Vitte is rögtön a levelet Thökölyhez.
- Láthatja kegyelmed, mit kell csinálni.
Thököly is látta; mindjárt összecsomagolt egy pár zacskó aranyat s küldte Telekynek, Teleky pedig Musztafának, visszatartván maga számára is valamicskét.
Így ismétlődött ez igen gyakran, míg végre Zólyomi halálával teljesen háborítlanul székelt Hunyadon Thököly, fényes udvart tartván ott német őrséggel. Hogy miből állt az akkori «fényes udvar», mutatja a hunyadvári lajstrom, a mely szerint a várnak az őrségen kívül a következő személyzete volt: Egy várnagy, egy gazda, egy rationista, kulcsár, káplán és egy diák. Ezek valamennyien ezerkétszáz két forintba kerültek évenkint.
Talán fölösleges mondani, hogy Thököly Imre is nótába jutott s vár Apafyé, majd az Apafyak után a kincstáré lett.
Minden gazdájánál sok viszontagságot állott ki, de megaláztatást csak ennél. A kincstár ugyanis 1852-ben a bezirkereket szállásolta el a Hunyadiak büszke várába.
A modern idők nem nagyon kedveznek a váraknak. Szerepük elmúlt, mert hasznuk elmúlt. A legerősebb sasfészkek is leomlottak. Idők foga, háborúságok zivatara, emberek közönye, gondatlansága, királyok taktikája sok vár pusztulását okozta.
Vajda-Hunyad is sokszor járta már a végét. De hatalmas megalkotója olyan talizmánnal látta el, hogy minduntalan felújult. A nagy Hunyadi művészetet hagyott lehelni a kövekbe.
A kövek szilárdsága nem mentette volna meg Hunyadot, de a művészet lehe parancsolón hirdeti rajtok: «Nekem meg kell maradnom».
Áll is romjaiból régi fényére, formájára visszahozva. Talán éppen szakasztott olyan, mint új korában. Alant a kis Zalasd patak csörög rejtelmesen. Fenn a szép tornyok, fülkés bástyák csalóka igézetbe fogják a vándort.
Mohón tapad szeme a cikk-cakkos százféle ablakokra, hogy nem jelenik-e meg valamelyikében Hunyadi János, sisakos fejével, vállára boruló hullámos hajával, vagy a szelíd arcú nagyasszony, Szilágyi Erzsébet, előkiabálva valahonnan a gyerekeket: «Laci, Matyi, hol vagytok!»
