Csokonai Vitéz Mihály: Virág Benedek úrhoz

Nékem zöld olajág s rózsalevél fedi
Békés homlokomat, s páphusi lantomon
A myrthusligetek lanyha Zephyrjei
Félszunnyadva enyelgenek.

Míg Lillán zokogok, s csonka panaszaim
A lágy alkonyodást sírni siettetik:
Szép kínzóm azalatt kedvese karján
A Cythere sugara közt

Próbálgatja nevem messze felejteni.
Én sírok, te pedig, zengedező Virág,
A zöld Pannóniát s Dácia szűzeit
Új hangokra tanítgatod.

Hallom tárogatód tábori hangzatit,
Hallom Pest fala közt és Buda szirtjein;
Már a Kárpátokat verdesik, s a Tisza
Síkján messze terülnek el.

Hallá Élysium berkeiben Horác
Szent árnyéka hazám bárdusa énekét,
És réz piramisán, melyet emelt maga,
Néked fő helyet engede.

Látom, lábad alatt a letiport halált,
Ni, mint küszködik az éj rettenetes fia!
Mint tajtékzik acél ínye, s eszén kívül
Mint ordítja kivert fogát.

Látá ezt az örök hír; a felemelkedő
Két szárnyára vevé nagy nevedet, Virág!
S túl a csillagokon Melpomené fiát
Istenlé diadalmi hang.

Megvan! Győzedelem! Rajta nemes magyar,
Fűzz számodra babért, s tégy örök oszlopot;
És sasszárnyaidon engem is, édesem,
A szent Pimpla felé segíts!

A nap ködbe borul, elfogy az Óceán,
A szirtek s a hegyek fellegi bércei
Elmállott hamuvá válnak; az ősz idő
Mindent fékje után ragad.

Eldűlnek Babylon tornyai, s nem lelik
Gyémánt jármokat a büszke tyrannusok,
A nagy várakat és kis birodalmakat
Vastag rozsda emészti meg.

Látjátok? Vagy erős rémzetem áltat el?
Látjátok, ki van ott a düledékeken?
Ő az – Melpomené; a befaló Chaos
Mellém áll, s az ezer veszély

Porja s füstje között a zavaron belül
Csendes fénybe ragyog mennyei homloka,
Megtartó szemeket vert Helikon felé;
S élnek lantosi, él Virág.

Élnek mindazok is, kik neki templomot
Szenteltek, s kiket a lantosok áldanak;
Él a keszthelyi gróf és az örök napok
Jussán nagy neve tündököl.

Jer hát, végy le babért, én olajágakat
Fűzök fel; te vitéz tárogatód szavát
Buzdítsd, és meg ezüst lantomat izgatom:
Zengjük Festeticset, jere!