Németh László: Az Ady-pör

I.

    Az író munkásságának esztétikai értéke szétválaszthatatlan próféciájának társadalmi súlyától, a kettő együtt ítélhető és ítélendő meg: semmi sem bizonyítja harsogóbb ékesszólással ezt a tételt, mint Ady Endre húsz esztendős pöre, mely úgyszólván az egész magyar közvéleményt fölzaklatta és lázban tartja s ismerve viszonyainkat, lázban is fogja tartani soká. Elképzelhetetlen, hogy egy tisztán esztétikai hatásokra törekvő író a közvélemény ilyen fölzúdulását válthatta volna ki s ilyen lelkes védőkre tehetett volna szert. Ady Endre egy pillanatig sem tartotta magát puszta szóbűvésznek, esztétikai élvezetek játékos csiholójának. Ő az Isten szörnyetege volt, aki csodaként zuhant a magyar élet tengerébe, új lírával, új magyarsággal, új életérzéssel. Szavai, állításai, sürgetései állásfoglalásra kényszerítettek mindenkit, aki magyar dolgokon gondolkozott. Nem lehetett őt számba nem venni s nem lehetett elfelejteni. Halála után nyolc évvel élénkebben foglalkoztatja a közvéleményt, mint valaha. A vérbeli magyarság tömegeit is táborokra osztja, sírjához fölvonulnak a világnézetek s elmondják vád- és védbeszédüket. A társadalmi és irodalmi szempont menthetetlenül összeforrt úgy a filippikákban, mint az apológiákban. Akik a társadalom ellenségének látják, elismerő szavakra nyügöződnek költeményei előtt. Akik az írót szeretnék megmenteni benne, a társadalmi gátlás gáncsit iparkodnak elhárítani a műveiből áradó szépség elől. Akárhogy nézzük: Ady Endre mozgásban tartja a magyar szellemet s garanciák vannak, hogy a körülötte támadt harc nem lankadhat el, míg megnyugtató megoldását meg nem találja.

    Ady nagyságát nem lehet kétségbevonni, mondja az Akadémia elnöke, kelletlenül talán, de kényszerülten s az Ady ellen szegzett „de”-k sorozatával a vissza nem nyelhető elismerés mögött. S e sok de mögött ott áll az egész hivatalos Magyarország, a hazafiasság, a vallásosság és az erkölcs sziklaszirtjén. Biztos szirt, mely megkönnyíti az ítélkezést oly különös tünemény előtt, mint amilyen az Isten szörnyetege volt. Őnekik nem kell szempontokat keresni Ady értékeléséhez. Ezek a szempontok készek és kérlelhetetlenek, a norma ember, az iskolakönyvekben tanított honpolgár szempontjai. Az emberiség sok ezeréves tapasztalata áll ezek mögött a szempontok mögött s ott áll a közelmúlt, melynek tanulságát nem egész igazságosan, de elég egyszerűen így vonta le a hivatalos Magyarország: Félre a zavaros fejűekkel és az ő bonyolult igazságaikkal. Az ember legyen hű az ősök ideáljához s ne engedje meglazítani az ősi fundamentum gránittömbjét. S mivé törpül e gránittömbről Ady hősi erőfeszítése? Egy bűnös ember, egy modern Catilina vergődésévé. Ady Haláltónak nevezte Magyarországot, melyet Petőfi Isten kalapbokrétájának tartott. Hitetlen volt s amikor Istent zsoltározta a hitetlenhez zsoltározott. Vérbajos volt és dorbézoló s az ifjúság előtt kívánatossá tette a vér fertelmességét s ha gátat nem vetünk versei elé, kívánatossá fogja tenni a magyar paraszt előtt is. A Pénz istene előtt járt vitustáncot, holott nyilvánvaló, hogy nem a vagyon, hanem a becsület boldogít. Affektálta a megbánást s a háborúban defetista volt. Talán elő is készítette a hadsereg felbomlását, a lelkeket elcsüggesztő, sőt föllázító jeremiádjaival. A szocialistákban látta Magyarország megmentőit. Versekkel fűtötte alá propagandájukat s aláásta a nemzet igazi hősének, a feddhetetlen és férfias Tisza Istvánnak a tekintélyét. Átjátszotta az ifjúság szívét a zsidóknak, akik azután levizsgáztak az emlékezetes módon s velük együtt vizsgázott Ady Endre is, akinek a költészetéről nemzetellenes merénylet dicsérőleg megemlékezni.

    Az ezeréves és kihűlt gránittömb önmaghoz hű vádbeszéde ez a hivatalos társadalmak általános-emberin egyforma szava. Csakhogy rejtőzködnek itt másféle s nemhivatalos társadalmak is. A kérlelhetetlen szó ellen hadd vonuljanak fel Ady fegyvertársai: a heterogén had, kiket Ady különös dedikációk ordóival rendelt el a maga seregévé. Félretolva az illetlen közberikácsolókat, álljon elő innét is egy feddhetetlen férfiú, egy Babits Mihály, akinek fáj a magyar irodalmi élet egységének a megbomlása s a legtúlzottabb lojalitás hangjára is kész a múlt, sőt azelőtti századok megacélosodott és megpatinásodott álláspontja iránt. Ő, aki mint a Szépség papja állt eme harcos Ady oldalán (türelmesebben és a magyar múlt alapos ismerőjeként) bizonyára jogos védője lesz halott barátjának. Szíve mélyén talán undorodik a ráhárult feladattól. Mit számít a pártok bolond tusája az örök Szépség lehelete mellett s mit fog számítani Ady kurucsága vagy istentelensége élete költeményének gyönyörű egysége mellett s egyáltalán: miért kell egy élet öncélúan kivirult virágát az idegen szempontok pálcáival agyonpaskolni. Meg fognak halni ő is és az Akadémia elnöke is s Adyból egyre inkább a szuggeráló szavak fensége marad, kivetkőzötten mindabból, ami a kor hozzátapadt salakja volt. Mégis: a Szépség papja nem lehet hűtlen halott barátja emlékéhez s odaáll a jómagaviselet törzslapjának a rubrikáihoz, melyeket az Akadémia elnöke s más akadémikusok oly kedvezőtlenül töltöttek ki s iparkodik új szavakat írni a hazafiatlan, a cinikus és az erkölcstelen helyébe, nem közönséges dolgozatban foglalván össze azokat a közismert érveket, melyekkel Ady barátai a nagy költő magyarságának prometheusi földhözszegezettségét, erkölcsének a látszaterkölcsnél mélyebb gyökereit, megbánásának megrázó erejét, akaraterejének szilárdságát szokták védelmezni.

    S hogy a három Magyarország harmadik képviselője se hiányozzék, a gránittömb s a Nyugat álláspontja mellé odaáll a harmadik Magyarország püspöke is, felelős állásban lévő férfi, aki nem átallja az erkölcstelen báró erkölcstelenségét kétségbevonni, s egész könyvet szentel Ady emléke purifikálásának. Makkai Sándor a harmadik Magyarországot jelenti, amely a háború óta alakul, s csendes megfigyelők őrseiből értelmes közbeszólók táborává válik. Ezek a férfiak teremtették meg az erdélyi irodalom hasonlíthatatlanul nemesebb szellemét. Ideát, a német maszlag és török áfium örvényében élő Magyarországon is találkozhatsz velük, orvosi rendelőkben, szerkesztőségi összejöveteleken, tanári szobákban. Itt még nem leltek a hangjukra, de már keresik. Titkos prófétákra esküsznek, fajiságukban rendíthetetlenek s mégis a kor szélesebb vizei iránt is érdeklődnek. Kivétel nélkül magyarok és szerények. Ők megértik azt a hevet, amely a magyarság egyik legmeglepőbb megnyilatkozását a megbélyegző jelzők tömkelegéből ki akarja vonni. Makkai Sándor a zseni szent önzésével, minden élményt és minden csodát magába sűrítő önszerelmével, indulatainak nagyobb kilengésével magyarázza Adyt, ezt a tüzes táltost, akiről merd le élet és költészet bőségének véres tajtékát s a magasabb értelemben vett tanulság szekerébe is befogható szellem áll előtted, példa, aki nem követésre csábít, de megvilágítja az életet. Apológia a Makkai Sándor könyve is, de ugyanakkor portré, mely bizonnyal méltó Ady Endréhez. S ha hiányzik belőle valami: Ady Endre helye a múlt és jövő határán, az emberi és magyar szellem nagy áramaiban. Mert bizonyos, hogy vannak Adyban halhatatlanul túlélő elemek s vannak mulandók, a korhoz tartozók, esetlegesek. Ki írja meg Ady életének a szelektív kritikáját?

    Bizonnyal, akiknek a szívében remélt továbbélni. Ady körül még kavarog a háború előtti világnézetek harca, de távol e tusától egy másféle fiatalság robog másfelé tusák elé, s talán épp ők viszik ereklyeként, szent szekrénybe rejtve, az Ady melléből kiszakított szívet, s mindazt, ami e szívben halhatatlan. Az ifjúságot féltik Ady Endrétől, de az igazi ifjúság a kritika ifjúsága, mely életösztönével megérzi, mi az, ami az ő életében felhasználható s elutasítja, ami használhatatlan. Talán lábatlankodnak itt másféle ifjúságok is, akik épp a hullamérgek iránt fogékonyak s a beteg ízeket érlelik tovább, de mik ezek az Idő rostáján s az életösztön fiataljai mellett? Az Ady-kép tisztázása immár elmúlhatatlan. Ady nagy falat volt a magyar gyomornak, de nyugtalan ifjú, emésztő nedvek már bontják, erjesztik és fölszívják őt s mint üde, friss vér fog tovább keringeni a magyar szervezet elmeszesedett artériáiban. Az ifjúságban is alakul egy Ady-kép, nem a kikapott vádak képe s nem a rubikás apológiáké. A hajós képe a tengerről, aki a gimnáziumi években bocsátkozott Ady élete költeményének akkor már befejezett vizeire s mint életbe álló férfi szállt ki róla, még tagjaiban a tenger különös ritmusával, de talpa alatt egy új szárazföld biztos érzetével. A mi életünkbe beforrt Ady költeménye, az érzelmek iskolája volt számunkra s családapák és jó magyarok és tiszta emberek lettünk, noha az volt. Mint idegen fehérjére a vér, fölforrt és lázas lett tőle a testünk, de legyőztük a lázat s Ady mint győztes immunitás, mint védő életerő él bennünk. Mi azt hisszük: Adyról nem is kell vitatkozni. Rekonstruálni kell az ő élete költeményének egymásbaoldódó hullámait, úgy, ahogy megírta, befeketítés vagy kimagyarázás kísérlete nélkül s akkor kitűnik, hogy Ady Endre ma már történelmi jelenség, akinek a helyét gesztusai jelölik meg föllebbezhetetlenül.

II.

    Ha vannak fátumos faluk, Érmindszent fölött végzetszél fütyöl. Nem, mert valóban végzetesebb más falvaknál, de mert Ady Endréhez ért s ami hozzáér, különös, fekete értelmet nyer, ha mindjárt egy egyszerű szilágsági fészek is. Még a Mindszent név is paródia e falun, melyen minden átok rajta van. Az Ér repedt árka, süllyedt torony éjfélkor kongó harangja, a türk dúlta Kotó: csupa Adyt jelentő jel a négy temető és az öreg Kunné faluja körül. A sóskás parlag, másnak kergetősdi hely, Hágár bűnös rétje itt. Az egyszerű nádas iskola udvara az első s már szomorú szerelem tanúja, hol a fölzajdult cintérium métazaja közepette a kis zsidó Gizellájával sétál Ady Endre,k a bánatos lovag. S ha Zilahra adják, csak azért adják, hogy vér folyhasson a Terbetére. Szomorú iskola, hol a sok rajz, tan és szer közt gyönyörű s magába fulladt álmokon virraszt a szenvedő gyerekség. Szomorú kisváros, ahol őszi vasárnap délutánokon cselédek közt és delnőkről álmodva kuncsorog a didergős szívű diák. Éjfélt verő torony tövén látjuk őt első találkozóra osonni. Gyönge, szűzi legény, akinek mégis magára kell venni a vér nagy terheit s bukdácsolnia alatta egy életen át, előbb a zilahi éjben, azután a nagyváradi éjben s ki tudja, milyen éjekben nem, hol talán a Mihályi Rozália csókja is ráakad, mérges csók, melyet semmiféle bűvszer sem moshat ki hanyatló, úri vériből. Évezres éloe nemzedék virága ez a fiú, labdatérről újra és újra nemjátszóvá sorsolt hetedik, akinek a szomorúságánál csak a vágyódása nagyobb. Ez a vágyódás hajtja őt ki, az elsüllyedt utakra, melyeknek fekete ködös labirintjára oly szívszaggató távolokból hallik a szülői ház kisajtajának ismerős ki- és becsapódása.

    Sötét színek ezek, de nem Ady ifjúságának igazi színei. Árnyak, melyeket egy későbbi kora vert vissza rá. A költött élet költeménye a gyermekkortól. Ady Endre Párisban születik meg, a világváros nyugtató nyugtalanságában, ebben a modern Bakonyban, ahova keleti fájdalmát és nyugati vágyakozását, modern betyár, beleveheti. Mennyi boldog látnivaló! Szabad csörtetés az élet titokzatos erdejében! S milyen jó messzi lenni! Messzi a hazától, melyről a nagyváradi szerkesztőnek csak rossz véleménye lehet. A keletről nyugatra tévedt lélek fájdalmas himnusza tör ki belőle, észak-dél közt cikázó lelkek fájdalmánál is mélyebb és igazabb. A Napisten papja ő, utódja elhunyt keleti papoknak, akinek nyugatra kell jönnie, hogy imádkozhassa urát a Napot. Beteg pogány, egy pusztuló faj fáradt virága s mégis gyönyörű férfias virág. Egyszerre hajszol beteg csókokat s egyszerre szít új merész pogány örömöket. Ady nem érzi a dekadens mámorhajsza s a pogány életszerelem ellentétét. Mindkettőnek közös magyarázata az ő keletisége. Nagyvonalú és korszerű gesztus ez s ott csírázik benne az egész Ady Endre. Téma, melyet a szenvedés nagyszonátája fog mondatokra bontani.

    A muskátlis ablak igricei szörnyülködhetnek. A nyugaton áldozó pogány aligha áll meg a sablon-szerelem idilljeinél. Olyan szerelmet dalol ő, amilyet poéta még soha. Héjanászt őszi avaron, egymást gyötrő szerelmesek húskapcsait, csókokat, melyeket nem szabad abbahagyni, önfeledkező temetkezést, hisztériát. Ez a szerelem kívüláll a norma-szerelem mértékein. Ebből nem fakad gyermek s mégis több, mint a nyárspolgárok gyümölcsöző csókjai. A Halál illata van rajta és Lédán, bolond parfűm, mely az életbálján megállítja a táncolókat. Ez a költő nem akarja tisztának látni az asszonyát. S ha fehéren kísért, befröccsenti gennyel és epével. Legyen is gonosz az az asszony. A legtüzesebb csók közt űzze el, hogy egy életre benne maradjon a félbeszakadt mámor. Nyers sebnek szegzett tüzes vas legyen. A szerelem extázisáért szereti őt. Pedig tudja, hogy boszorkány. Hadd legyen. A csókjai lehunyt szemmel adott csókok, melyek egy távoli másiknak szólnak. Pótlék ez a Léda valaki másért és minden asszony csak pótlék lehet. Önmagát szereti az ember, a maga mámorát. Színpad ez a Léda, akin a szerelem tébolyát magának s másnak eljátszhatja. S ha akarja, nem a tébolyt játssza el rajt. Hisz a férfinak annyi nő felé nyúló mozdulata van. Máriától Veronikáig hajlanak el a férfikarok s Lédaboszorkány mindent jelenthet. Valamikor a lánya volt s ölébe hullva sírva kéri, simogassa, mintha az anyja lenne. Kell a nő, kellenek az ő férfit kiegészítő mozdulatai, de mindennek fölött kell a hiúság nagy cirógatása. Kellenek a szemek, melyekben szépnek láthatja magát: Apollónak a csúnya faun. Így zokog fel újra s újra héják üzekedéséből s becézésre szoruló gyermek s az übermensch-szerelemből az árva férfi kétségbeesett asszonyhívása.

    Nem szerelem ez, csak a szeretkezések köré font új ízű romantika. De a versek, amelyek átfűlnek vele, új, soha-nem hallott dalok. Rögösek és mégis hajlékonyak. Minden szó önmagáért áll s kihúzhatatlan kő az egész épületében. Az egyre új formaleleményben izzó sorok mögött zárt, erős lélek áll s a szimbolizmus szokatlanul új ingere. Aki ezeket írta, figyelmet vár s ha Ady Endre, rögtönös behódolást. De Magyarország a vállát vonogatja s gúnyos megjegyzések csípős pipafüstjét eregeti az új bolondériák felé. Ady, a radikális szerkesztő, akinek nincs jó véleménye Magyarországról s ismeri Párist, ismeri a maga verseit s egy kicsit a hazai líra nagyságait is, fölháborodik. Mit csinál a Hortobágy barmai és gatyásai közt a poétának termett, nagyszemű, kunfajta legény? Káromkodik vagy fütyürészik. Ady többet káromkodik, mint fütyürészik. Nagy halott ugar ez az 1908-os irodalom s a költő szemében ugar az egész ország. Nyugat fáklyája s új dalok kellenek ide, amire Pusztaszer is fölfüleljen. S amikor Dévénynél betörő verskötete ellen kórusban riad a nemzeti gránittömbön állók tiltakozó szava s a mindennél sértőbb vád: nem magyar, haragja nem ismert határt. Ő nem magyar? Ősnapkelet ilyennek álmodta a magyart. S kiknek nem az? Sváboknak, magyarkodóknak? Elgondolkozik a maga magyarságán és be akarja bizonyítani. Az ősi hétszilvafa mögött fölsorakoznak Ond vezérig hajló ősei. S széttekint magyar jelenben s magyar múltban. Épp azért nem kell ő ide, mert vátesz és magyar. Neveket mond s mindenek előtt Vajda János és Csokonai nevét, akiknek szépségükért és magyarságukért kellett elpusztulniok. Kis gazok fogják le itt az Isten növényét. A magyar messiásság a legsósabb könnyű. Minden merész álmodó befalazott diák s a vállalat kereszt értelmetlenség. Nem hiába vallatta ki a Dunát, ezt a vén folyam-rókát: félnemzetecskék temetője a Duna-partja, Magyarország is Haláltó, mely magába húzza, kígyófejű halak zsákmányául a fölötte lengő ritka, szép és büszke madarat. Nincs végzetesebb fa a magyar fánál s nincs szomorúbb magyar Ady Endrénél. Kinőtt a fajából, parasztzsályaként elaludt s krizantémfüsttel ébredt lelke idegen ebben a zsályának maradt világban. Hiába jön elé Ond vezér, nem tudja szeretni s mégis magyar, végzetes magyar, akinek újra és újra vissza kell hullania földobott kőként a földre, melyből származott. Prometheus, aki ellopta a Nyugat tüzét s magyar szívek Kaukázusára szegezve, magyar sorsokkal bíbelődve éli többre rendelt életét. Mint a régi kurucok, magyarságért űzetve, soha-soha vetett ágyban, száműzötten és földönfutón él s mint kopók űzte vad, vissza-visszaharap üldözőire. Hagynák egy pillanatra, elvérezne ő önként, de amíg a sarkában vannak, marnia kell. Muszáj-Herkules, aki dacból Herkules, kényszerűség fája, aki kelletlen virágzik.

    Hazagyűlölet s hazaszeretet paradoxon s mégis egymásból folyó elegye ez s Ady nem fél az ellenmondásoktól. Fokról-fokra költi tovább egyre bonyolódó életét s épp ez a kénytelenül-igaz magyarság egész költészetének legdúsabb tétele. Földhöz ragadtság és elkívánkozás, szeretet s gyűlölet bachi ellenpontjai feleselnek egymással benne s együtt mégis egyetlen mély, magyar harmónia. S mintha a Muszáj-Herkules témája bujdokolna tovább a többi tételben is. Ki ez a mámorral, bor, pénz és halál istenségeivel küzdő, száz sebből vérző és mégis részeg torokra siető bíborpalástú és fekete arcú pogány, ha nem az üldözött magyar, akinek a maga fölös túlságát kell folyton folyvást lecsapolnia és elfecsérelnie. Pusztuló nép jó vezéri mind-mind a bujaság bolondja, írja majd tíz év múlva, a halál előtt s nem gyönyörű mozdulat-e a kocsmaasztalra könyökölt vezér, akinek a rögje kisajtolt magyar rög, szemben az Ős-kajánnal, aki az ős Káin, az ablak alatt hosszú sorban elvonuló hajnalok során tartó torban, céltalan magyar vérét fecsérelve. Összetartozó, egymást kiegészítő komplexumok ezek: egyik oldalon a mámorok bíbor Istene, másik oldalon a halál nagy árka. Aki előtt a zeneszerszámos Boristen jár, Csönd herceget érzi a sarkaiban. Futnia kell egy mérges síp után, mert ha lemarad mögötte, mi marad: halál a síneken. Borzalmasan feladott dilemma: vagy a mámor s a mámor mögött ülő disznófejű Nagyúr, akiből a mámor erecskéi patakzanak, vagy a halál, akivel az ember összebarátkozik, ha megszokja. Borzalmasan föladott dilemma, de Ady szépnek találta, különben nem adta volna föl s egy egész kor szépnek találta, mert ez a dilemma volt a poézise. Képzeljétek el a fekete és bíborlángok csapó nyelvei közt lobogó költőt, egyik kezével nőket, pajtásokat s a Pénz húzódozó istenét híva ölelésre, másik kezében a halál csüggedt gesztusával s mindez a mi magyarságunk végzetes reménytelenségével megokolva. Talán nem is annyira a magyarsággal, mint egy különös kor különös romantikájával indokolható élőkép s ha már magyarságról akarunk beszélni, beszéljünk dzsentri romantikáról, mert bizonyos, hogy Ady ennek a hulló osztálynak hulló gyermeke.

    S vajon hol fog megállni ez a bukdácsoló űzött, akit egyszerre buktat mámora és magyarsága, de továbbhajt egy vad csakazértis életösztön? Talál-e nagyobb urat a Halálnál, aki mögötte s nagyobb urat az Életnél, aki előtte fut? Megtalálja-e a nagy Üldözőt, aki előtt a Halál és Élet mint egyforma kis kuvaszok futnak, az ismeretlen Szabály, aki egyszerre a Vigasztalanság s mégis a Kimérák istene? Ady Endre, mint annyi bolyongója a múlt századnak, váratlan a Sion hegy alatt áll s hitetlenül is hinni akar. Szüksége van egy Ős-Kajánnál hatalmasabb vitázó társra, valakire, akitől végső fokon kérhet számon halált és életet. Miféle Isten az Adyé? Nem zsoltár és könyörgés meghallgatója, aki az emberek ügyeivel bíbelődik. Öt-hat világot küld egyszerre semmibe s kérlelhetetlen folyamú, akár az élet. Nem szereti a túlságos jókat, a kanyargós eszűeket, de a zsenit mégis ő akarja, mert a zseni mélyebb és messziről jövő akarata a világnak, titok, mint maga az Isten. S ha fekete rózsa, az Istenért kell virágoznia s Istennek illik őt megvédenie a tolakodó fiatal virágok ellen. Magát védi, ha őt oltalmazza. Úgy áll Ady az Istennel szemben is, ahogy a kedvesével szemben állt. Szeretett, mert szüksége volt a szerelemre. Hisz, mert szüksége van a hitre. A vallás szubjektív része kell neki, bele akar túródni egy nagy ismeretlen ölbe. S amint a kedves előtt is megjátszotta férfi s nő viszonyának minden gesztusát, Isten előtt is eljátssza a haragos számonkérőtől a megjuhászkodó, karácsonyi verset éneklő gyermek Isten hitéig Isten és ember minden lehető viszonylatát. Fikció ez az Isten s nem Ady életébe hajló valóság. De amint tágul, bővül a jelentése, összefoglalja az összes Ady-szimbólumokat, tisztább láthatárt nyit az Ady-líra elé.

    A fekete romantika ködei oszlanak. Ady előtt megcsillan az élet, a mindenki élete. S ha a mámor a gőg fényűzése volt, alázatosság langy esője ereszkedik rá. Bánja a szomorúságot, hisz az élet vigadozásul adatott. Az embereket is szeretni szeretné s Isten egy csodálatos szeszélyiért egész életét odaadná. S mint aki akkor sejti meg a boldogabb partot, amikor az utolsó odavivő hajóról is lekésett, ifjúsága pózából kiábrándultan, szerelmében egyre halkabban, csodálatos, nosztalgikus versekbe kezd az elszalasztott boldogság után. Eszébe jut a falu, az áldott falusi köd, mely mégis gyógyít, eszébe jut a család s gyermeke álombölcsőjét ringatva, a legmeghatóbb altatódalt dünnyögi, amit költő valaha dúdolt. Őt a vér pokolfogata viszi s a betegség szeméremöve védi. Eljátszotta az öregséget, amint eljátszotta a családot. Tátongó puszták struccmadaraként rosszalkodott, futott, csalt s éjjel fölriadván a rémület imája, az önmagán elrémülés jaj-jaj-jajja sanyargatja. Megdöbben magán és szerelmes magában. Mellit verve mond szánom-bánomot s mégis szépnek látja az életét. Vezeklése közben is ódát ír magához. A keserűség ártatlan és áldott fia ő, aki csonkán is a legcsodálatosabb élet. Ady Endre, a dac költője elérzékenyedett s túl az ifjúságon a jóakarat és szeretet veteményes ágyának érzi a szívét. Fekete veteményes ágy, de fekete a humusz is, fölbomolt levelek gazdag savaitól fekete termékenység.

    Kire testáltassanak ezek a savak? Ha a ma elveszett, ki veheti el a holnapot? S ha a család elveszett, nem talál-e egy nagyobb családot a költő, melyet szabad és érdemes szeretnie? A Téli Magyarország lesz ez a család? Magyarország, melynek minden ideálja megunt ócskaság másutt. Új kísértet jár a földön s a világban megszaporodtak a Krisztusok, mint Florencben zápor után a gombák. Vörös nap kelt a világ fölé s a költő, aki szeretni és szerettetni akar, a szeplőtlen tömeg beláthatatlan tengerét érzi. Ezeket még nem jegyezték el sors és fátumok, bátor újatkezdők, a holnap hősei. Mit tehet ő, az úri ősz gyermeke, szívében múlt és kor nagy szívfogásával? Szeretnie kell ezt a friss embertömeget, amely íme, megindult világot hódítani. Elküldi nekik szívét, az új frigyládát. Talán nem az ő népe, de velük megy, ha vissza is lökik. Amit ő akart, zord magasság, nem érhette el. Egy érdeme lesz: látta a proletárokat, a Jövendő fehéreit. Úri viharból hozzájuk menekült, a Verejték katonáihoz.

    Csakhogy nagyon is magyar Ady Endre. Múltból kifutott hajójának idegen víz a vörös nap besugározta. Ódon, de virágos hajók után néz, magyar múlt hajóira, akik elkísérhetnék. A Hadak útján a magyar tradíció szövetségeseit várja, az új Csaba népét, minden magyart, aki a jobbat akarta. Vitéz Mihályt ébreszti, az Apáczai Csere-sírokat nyitja. Kemény és Eötvös hitét riogatja, de zsoldjába fogadja Esze Tamást is, a hegyekbe szorult, fokosát vicsorgató magyarság bosszús hősét. Fantasztikus sereg, amint fantasztikus a Dózsa György kurucainak a párbeszéde is, akik ettek a vezér húsából s mégis tudják, hogy előbb-utóbb megváltja őket a Dózsa trónja. Ez a századok mélyén égő tűztrón váratlanul megtalált szimbóluma az ő magyar tűzön pörkölt életének. Erről kiált új s kellemetlen szavakat a mai magyarság vezéreinek. Az indulatáttétel ugrásával őket látja felelősnek a maga életéért s minden elhibázott magyar életért. Mint hajdan a kisnemes Dózsa, a kisnemes Ady is kiáll a tavalyi cselédek, a szerencsés ritterek népe elé, akik ma grófsorból diktálnak. Mindenkit befogad seregébe, aki magyarnak vallja magát, de grófok nem jöhetnek vele. A Szent Lélek új karavánja vonul Úr-Hunnia ellen, s csakhamar megtudjuk, kikből áll ez a karaván. Seregösszefogó dedikációk indulnak s olykor éppoly magyarságunk rovására kóborló ritterekhez, mint amilyen volt e grófok legtöbbje. Szegény Ady a Hózseás átkával száján, s e karavánnal maga mögött, vajon érzi-e a német maszlag s török áfium egyre friss átkát. Mintha lankadna benne a tüzelő bizakodás, már megelégszik a tudattal, hogy pusztulás idején voltunk itt néhányan jobbak. S évek múltán a háború közepette szomorú epilógust ír politikus korához. Mégsem, mégsem, mégsem sikerült föloldódnia a sokaság vágyaiban, külön hal, mint úr, ember és magyar. A szép humanitások csak játszottak vele, alapjában a rákosi, politizáló ősök ellenzékieskedő utódja volt, aki belekeveredett pártpolitikába, csalódott benne s dacosan különvált.

    Mivé lett a gőgös héja-nász? Léda kitelt becsülete s egy kegyetlen elbocsátó üzenet után nők jöttek, akiknek eleve sem volt becsületük. Nagy Híd táncos hajói, akik csak arra jók, hogy a halálig ringva vigyenek. Szerelem helyett temetkezések, nagy harcok helyett aggos várás. Cimboraság és szerelem búja kertjeiben árván tekereg a nagy fogadkozások Adyja. Őszülő erdők rettegése van a szívében s még mindig nem szabad meghalnia. A kor, melynek gyermeke volt, a fülledt várakozás, mámor, halál, béna vágyak kora nagyszerű finálét rendez gyermekének. Az Égből dühödt angyal dobol riadót a szomorú földre a véres szörnyű lakodalomba részegen indul a Gondolat. Ady elborzad a háború tivornyája előtt s mégis őt igazolja minden rémség, az ő sebei fakadtak föl az emberiség testén. Az egész világ szőttje kibomlott s hogy összegubancolódott a szegény, maradék magyarság. Szomorúan hallja a bakanótát, öreg, nótás magyarok nótáját, akik talán ezer esztendő óta rohannak a halálba idegen érdekekért. Mesebeli Jánosok, akik a Mesevárosért gyürkőznek, a maguk ügyénél fontosabb ügyekért verekszenek, idegen tályogokat gyógyítanak, míg a maguk sebe elüszkösödik. Szét fog szóródni a magyarság, de nem mint a zsidók, diadalmasan. Bennünket a világ kohója szív föl, elpusztulunk és templomot sem építhettünk. S ha marad hit, miféle hit marad meg ebből a világítéletből? Talán a hó alá bújt mag hite, vagy a Húsvét reménysége. Adyt a fináléban éri be a Szamaras ember, aki kriptákat pattant, az édes hitető, aki új és új Názáretet ígér a világ síró bízóinak. S mégegyszer rávillan Isten, a legjobb kísértet, akit mégis hinni kell, mert lehetetlen, hogy senkié vagy emberé az élet. Minden régi hang megtisztulva s ha lehet, még jobban megszomorodva zeng föl Adyban. Az Ézsaiás margójára írt elégia mellé Petrarkára jegyzett ceruzasorok. S a mészárszékre vitt népnek, a pompás Kalota-parti magyarságnak kijáró ölelése mellé egy késve is boldogító szerelem méla fogadkozásai. Asszony jött, végre az ő fajából, akivel érdemes lesz megmaradni ebben a nagy dúlásban. Harsány szívvel indul el a keresésére s mire megtalálta, beteg és vásott ez a szív, de így is gazdag s az adhatás gyönyörűsége telíti. Nézz jól a szemembe, mondja a költő kedvesének, s csakugyan egy világ van ezekben a szemekben, rombadőlt világ, amely romjaiban is szépség és harmónia. S hogy teljes legyen az úri ősz sírós gyermekének az élete, a háború csúfos végét, a forradalmat is megéri s még futja erejéből egy népeért aggódó üdvözlet a győztes elé: Ne tiporjatok rajta nagyot. Ne tapossatok rajta nagyot.

III.

    Elmondtam Ady Endre élete költeményét s ahogy elmondtam: ítélet. Adyt én három nagy áram örvényének látom. Az első egy ősi, magyar tendencia, mely ott lappang a magyar irodalom mélyén s Adyban foglalódott össze legelőször. A másik egy nagy európai koráramlat: a tizenkilencedik század második felének lehelete, mely Nagyvárad, Pest és Páris levegőjéből szívódott Adyba. A harmadik a vidám életszeretet árama, egy új magyar hellenizmus, amely Adyban született meg, hogy irodalmunkat mindinkább magának jegyezze el.

    Bajos megmondani, mi az a magyar tendencia, amelyet Ady összegezett. Ízek bujkálnak a mi irodalmunkban, minden más európai irodalom ízeitől különbözők, s félig kifejezetlenek itthon is, összegezőre és kifejezőre várva. Az Ady magyar ízét akarod megismerni? Tedd egymás mellé Thaly kuruc-balladát s az igazi magyar balladákat s keresd, miben különböznek. Szavalj el Berzsenyitől egy alkaioszi strófát s egyet Horatiustól s gondolkodj, mért egész más vers ugyanaz a mérték. Csokonai talán a rokokó és Rousseau-költészet hibridje. Mért nem az? Mily remekek a Katona szaggatott dikciói, pedig jambusnak és szép beszédnek ugyancsak durva. S még Arany János is nem egy keresett és meg nem talált hangon vérezget, min titkos belső seben, rejtett elégedetlenségén? Van a magyar szóban, a magyar versben, a magyar gondolatban egy önmagát szétrobbantó, göröngyösségében nagyszerű, tagoló elem, talán a legigazibb magyar elem, sötét és gyógyíthatatlan, mint a székely balladák levegője. Önmagát rögzítő hang, kijelentésszerű elhatározottság. Ezt a férfias erőst zúdította Ady a maga lírájába. Ahogy az Ábrányi sima, lendülő sorait széttördeli, kortárs fülnek szinte diszharmonikussá, de új, férfiasabb harmóniáktól feszülőbbé nekünk, úgy fűti vissza a nyelvet a Károli fordítások biblikus-magyar erejéig s úgy ad a kiejtett véleménynek nagy szívbenyilalló különállást, szuggeráló, konok befejezettséget. Duzzadó izmú szavait a strófa feszes vigyázza fegyelmezi fellebbezést és kiigazítást nem tűrő férfias mondatokra. Százados gyökerekkel magyar ez a vers, méltó edénye annak a részletek illemtanára, kifejezésbeli simaságára nem néző, megint csak önmagát szaggató magyar tartalomnak, amelynek nem kell fölös lojalitással bizonyítania valódiságát: a szervezet biológiája, a gondolatgyártás módja eleve kizárja, hogy más is legyen, mint magyar. Ő otthon van a magyarságban és úgy támadhat neki, mint fogadott gyerek rovására mellőzött fiú igazságtalan szülőinek. S ha szidja a szüleit, bizonyos, hogy a vére az övék s igazabb, minden fogadott gyereknél. S majd ha ez a szülő, mint új Lear, rosszabb, de ékesebbszájú gyermekeitől tönkretéve az ő ölébe esik, felejthetetlen fájdalmú szavai lesznek ennek a hízelegni nemtudó hím-Cordéliának, amelyek örökre megállnak a magyar szavak ormain, Berzsenyi és Bánk szavai mellett.

    De ugyanaz az Ady, aki izmos és zömök, mint egy kovácslegény, legalább egy tucat versiben nevezi Apollónak magát, pogány istennek, a diadalmas élet szerelmesének. S csakugyan Ady lírájában talán az a legcsodálatosabb, hogy fogja sajátos magyar erőit, amelyek a nehézkesség erői is, vidám, nemes lendületbe. Ady versei ruganyosak és változatosak. Nincs a világirodalomnak változatosabb verselése, mint az övé. A nehéz, magyaros ritmusnak hajlást ad, játékos ügyességre kényszeríti. Egy párduc játéka ez, aki erői elenyésző fölével játszik. Valóban apollói az ő költészete. Nem tudom mennyire tanította meg Adyt Kincs Gyula tanár úr, a zilahi görögprofesszor, de Ady kitalált magának egy görögséget, lírájában szakadatlan evoé hallik, nagy ujjongó üdvözlet az élet felé. „Aki él, mind-mind örüljön, mert az élet mindenkinek kivételes szent örömül jön.” A huszadik század igéi lesznek ezek s mégis ősi, görög igék. Az új magyar hellenizmus igéi, melynek talán az az Ulisszes-görög lesz az ideálja, akiről Ady is írt, a furfang és minden hányattatáson túlélő emberi ügyesség hőse. Áldásos pogányság, mely talán élelmességre tanítja a fátumok népét, mely maga is Prometheusa az Európától elcsent tűznek. Áldásos pogányság, amely kinyitja a fülledt Európa ablakát is, derült és sugaras, homéroszi vizekre, amelyek a nyűgözetlen élet nagy lehetőségeit hirdetik. Kriptákat pattantó erők működnek ebben a világban s nem véletlen, hogy Ady a másik Istent, a Szamaras Embert, Húsvét istenét is egyfajta Apollónak látja. Ő, aki Ézsaiással zokogott, kicsit már evangélista is volt. S némelyik versiben már-már úgy érzi az ember: azt a szent percet leste el, amikor a magyarság sírós ótestamentuma ígéretes újtestamentummá válik.

    S talán ha csak Paraszt-Apolló volna: paraszt, azaz ős, földnedveket hozó s Apolló, azaz e nedveket gyönyörű derült lobogásra oktató, áldásos magyar kettősségében minden kritika fölött állna Ady, elérhetetlenül, mint a nemzeti átlényegülés. De Ady a tizenkilencedik század gyermeke, a fülledt és hisztérikus századvége, amely a mi századunkba és a mi országunkba is áthajolt, hogy olyan kivételes embert fogadjon hisztériája végső igazolásul, mint amilyen Ady Endre volt. Baudelaire- és Verlaine-hatásokat szokás rebesgetni. Az igazság az, hogy a kor, mely Franciaországban Baudelaire-t és Verlaine-t teremte, végre hozzánk is elcammogva, Ady elé ment Nagyváradig s elkísérte őt a háború őrületéig, amely megint csak az ő hisztériájának a rángógörcse volt. Ismerjük ezt a kort, hisz a mi korunk is, ha nem is a tetőkön, de a völgyekben. A vezető szellemek már elfordultak tőle, de lenn még az ő téveszméi irányítanak. A fekete romantika, a mímelt szenvedély kora. Az embernek egyszerre kevés lett az élet ős, kialakult formája, az életnél többet akarja, sztereotip hókuszpókuszokat, melyekre rákeni: ez a mámor. Nagystílűséget keres és feledi, hogy az élet nagystílűsége nem a gesztusok bachanáns túlzásában, de belső vidám egyensúlyában van. Ady fölült a kor múzsájának, akit Démonnak hívnak, s ki mint megbomlott hisztérika odamerészkedett az élet szent arculata elé, hogy szélsőséges mozdulatokkal parodizálja az életet. Ez a démon sugallja a hazug hős pózát, a mámora gőziben botorkáló férfit, a részegségül nyelt bor és a temetésül falt csók hazug romantikáját, a hazug férfiasság regényességét, a vérbajt s azon át a halált, mint sötét, hátunk mögött álló múzsát. Ne higyjétek, hogy Ady a költő, azért lett vérbajos, mert megkapta a vérbajt. A vérbajt az emberek igen nagy százaléka megkapja, gyógyítja s lesz tábeszes, de konzervatív világbölcs. Ady-költő azért volt vérbajos, mert ingernek, szépségnek érezte a vérbajt, különös glóriának, amely költőhöz méltó. S ha az Ady-versben ott lappangnak az örök magyar erők és ott csírázik a magyar hellenizmus, bizonnyal ott kísért a démon is, hisztérikus kacajával, elcsuklásaival és szélsőségével. Vadházasság ez a költészet, a Paraszt Apolló közt, aki talán a magyar líra nagy szimbóluma és a Démon közt, aki ki fog rothadni a világból, mint kirothadt a rokokó nyájasság és a wertheri érzékenység. A város leánya ez a démon. A városé, mely lefordítja a szemét a természet üde hullámzásáról, absztrakt utakra tereli a gondolkodást, a konkrét szemlélet színgazdagsága helyébe színtelen elvont eszmeláncokat állít, úgy hogy azt ember, ha költő akar lenni, tehát színesen akar szólni, színes maszkot kénytelen keresni a gondolatnak, szójelmezt, melyben a vers színipadján megjelent. A szimbolizmus belülről kifelé erőlködő masinája ez, Csók kisasszonnyal, Hóvár bércekkel. Csinált kosztümök a természetes ruhák helyett, karnevál az élet helyébe. Minek a szimbólum, amikor ott a valóság? S még mennyi „minek” hozható föl e líra ellen, mely minden elképzelhető módot fölhasznál, hogy ott is hatásos legyen, ahol a hatástalanság jobban áll. Színszegénység pótlékául az allegória színei, a rímek túlerős színei, a zenei figurák színei, a bizarr kifejezés, a feltűnő kompozíció színei. Van valami életet pótló hatásosság az Ady Lírájában, más nagyszerű erők közé oldva, de mégis fölismerhetőn: valami a hisztérika túlerősre festett orcáiból. Ez a hisztérika fogja be a nagy költő szemét, amikor az életet látni kezdi. Ez hajszolja a sokat emlegetett rossz barátok közé. Ady érzi az időket, de nem ér rá bevárni természetes táborát, a magyar parasztságot, amely talán csak holta után állhat mellé. Az idő szalad s nekünk ott kell ágálni a cselekvés ormain, gesztikuláló barikádhősökként, ha nem is mindig a magunk s a jó magyarság intenciója szerint magyarázódnak szavaink.

    Csodálatos öntvény ez az Ady. Pontosabb kémikusok, akik nemcsak a kvalitatív, de a kvantitatív analízis munkájára is vállalkoznak, összekaphatnak rajta: melyik elem volt a több, melyik uralkodik a költészetben s az ő civódásuk még soká ébren tarthatja az Ady-pört. Minekünk elég az analízis ilyen foka. Kizsákmányolók vagyunk, akiknek a hasznos felismerésre van szükségünk s csak az értékes mennyiségét nézzük. Ami haszontalan Adyban, mitőlünk hulladék maradhat, s ami halhatatlan, úgy sem maradhat hulladék. Akárhogy gondolkozunk a lírájáról s többnyire nagyon jól gondolkozunk, egyet mindnyájan érzünk: Ady határtalanul megtágította a magyar költőség jelentőségét. A költőnek nincs noli me tangere, minden tárgy az ő hatáskörébe tartozik, nemcsak a művészet papja, de a társadalom haruspexe s a filozófia mágusa is. Ha lesznek még magyar költők s arra a helyre állnak, ahonnét a negyvenéves Ady hebegve és bénán esett le, ők sem adhatják nagy elődjüknél alább s nem menekedhetnek a szépszólás subája mögé. Ki kell állniok a mindenről formált véleményre, felelő kritika jégesőjébe, halálra szántan, mint a nemzet nagy magábaszállásai, kik virágozva s mégis kísértetül járnak föl a társadalom apró kufárai közé. Az Illés-szekér, melyen Ady elvágtatott, egyre kérlelhetetlenebbül és egyre tisztább lánggal fog égni elszánt utasai alatt. Ami Adyban múlandó, máris a múlté, ami halhatatlan benne, ifjú szívekben csírázik tovább.                           

                   1928