Cságoly Péterfia Béla: A száz éve szándékosan félremagyarázott Ady Endre

Legyenek mások vatesek, a nemzet prófétái,
a magasságok légtornászai!
/Babits Mihály/

Mint közismert, Ady Endre költészete, lírájának irányvonala halála előtt is erősen vitatott volt, melyet erősen befolyásolt a látnok-költő életvitele, egyénisége. Bár már száz éve temették el a legnagyobb magyar váteszt, még mindig félremagyarázzák, [jobbról is-balról is,]  nem értik meg mint embert, pláne nem értik meg költészetét. Hogy miért? A kultúrpolitika lehetőleg mellőzi a tananyagokból, mert Ady verseinek tanulságai, sírba tevésétől napjainkig –egyfajta eredendő bűnként, vádként, figyelmeztetésként – visszacsengenek a politikai és a közéletben, melyeket így, a „nagypolitika” szűklátókörű természeténél fogva nem szeret.
Érdekesség, hogy már halála után nyolc évvel napvilágot látott az első nagyobb lélegzetű elemzés a református Soli Deo Gloria Szövetség kiadója gondozásában, Makkai Sándor lelkész tollából. A „Magyar fa sorsa” című könyv, amely alcíme szerint „a vádlott Ady költészete”, és kétségtelenül tartalmaz igazságokat. „Az Ady igazsága nem abszolút igazság, nem szabad, hogy az legyen. De egy vátesznek irodalmunkban és történelmünkben páratlan erejű, ős ösztöniséggel megérzett és víziószerűen meglátott igazsága a maga nemzedékére és arra a Magyarországra nézve, amely a nagy háborút megelőző évtizedekben élt és a háború végén összeomlott. Adynak abban van a sajátos prófétai jelentősége, hogy ennek az összeomlásnak fagyasztóan előrevetett árnyékát meglátta és érezte akkor, mikor még mások, az egész nemzet önfeledten sütkérezett a fényben és hogy a felsötétlő veszedelem okait nem külső körülményekben, hanem belső, a századok folyamán már jellemvonásokká lett lelki tulajdonságokban és ezekből fakadó belső nyomorúságokban látta meg, tehát a véletlen eshetőségeken fölülálló s azok által el nem hárítható végzetszerűségben. Így állván a dolog, egy egészen bizonyos: azok, akik abban a meggyőződésben élnek, hogy a magyar nemzet történetében az 1867 utáni félszázad volt a legboldogabb és legdicsőbb korszak. S akik ennélfogva a nagy összeomlás belső és megelőző okait elismerni nem hajlandók s azt egy külső és szinte véletlen szerencsétlenségnek hajlandók tartani, amely nem szükségképpen következett be, sohasem fogják megérteni, elismerni, méltányolni Adynak ezt az idői, subjective teljesen jogosult igazságát;”írja Makkai. Csakhogy nem keresi és nem is találja a választ: miért vált a keresztény jobboldalon „persona non grata-vá” a református lelkipásztorok és kisnemesek családjából származó Ady Endre. A Makkai dolgozat után egy évvel íródott Németh László „Ady-pör” című írása, amit e havi számunkban olvashatnak, ezért tanulságaival itt és most nem foglalkozom. Visszatérve az Ady dilemmára megkérdőjelezhetetlen tény, hogy nehéz ítélkezni abban, hogy a másik hogyan él-élt. Születése előtt senkit meg nem kérdeztek, vállalja-e az életet, s különösen azt nem, milyen feltételek mellett. Akaratunktól teljesen függetlenül beleszületünk az emberi mindennapok sodrába. Az embernek napról-napra helyt kell állnia a gyakran meg nem változtatható feltételű harcban, a létfenntartásért. Ez pedig véges és egyszeri. A valóság egy parányi részébe, a Szentlélek által ilyennek megformált jelenségvilágba bezárt, a halál bizonyosságával körülvett élet. … Életünk a halálba való bizonyos belefutás. Kimondhatatlanul szeretni és megfontoltan kell élni az életet, [bár ez legtöbbször nem sikerül] mert emberlétünk adottsága miatt rövidesen elnyeli a halál. Kapaszkodónak azonban ott van a vallás, az Istenhit, mert az ember csökkent képességei miatt univerzumunkon túl valami homályos, gyakran sötét mélység van, s minden megismerhető dolog ellentételeként ott rejtőzik a megismerhetetlen. Ady Endre is ezekkel birkózott egész életében és költészetében, s biztosan érzem, rajtuk keresztül jutott el az Istenhez.
A felmerülő kérdéseket az emberi faj ősbűnéből való indíttatással leginkább az Isten megkerülésével próbáljuk megoldani. Az emberi lét belső ellentmondásainak ilyen módon történő gondolati és érzelmi elhomályosítása viszont félelmetesen bizonytalanná teszi az életet. Van ugyan a szakrálissal való érintkezésünknek egy nem emberi módja is: háborgás helyett a Krisztusba való kapaszkodás. Hinni, hogy a Mindenséget legyőző, mássá formáló Jézus Krisztus a Megváltó, az Isten Fia. Csak a benne való hitben lehet transzcendálni. Bősz tengerré válik a föld, s a rajta zajló emberi élet is, ha majd egyszer visszajön a győzedelmes Krisztus. Ez lesz az utolsó szó az ember és a világ, az emberlét és az Isteni misztérium minden vonatkozásában. Gondoljunk csak bele, kimondta- ki meri mondani Ady ezt a szót? Soha egészen tisztán, világosan csak a tragédiáról beszélt. Költészetében a titok szinte megfejthetetlen maradt. Makkai könyvének legnagyobb tévedése az alábbi megállapításának második felében található. „A magyar irodalomnak csak két költője marad, aki igazi vallásos verseket írt: Balassi és Ady. Ez a körülmény kétségbevonhatatlan bizonyossággal mutatja, hogy a magyar faj a vallásnak elsősorban és túlnyomólag az etikai oldala és programja iránt fogékony, hogy vallásos élete tradicionális és pedagógiai úton táplálkozik s a közvetlen hitélmény, a személyes, lelketrendítő vallásos görcs, a látnokok és próféták vallása nem kenyere. Fajunk a vallást is másodkézből veszi, mint sajnos egész kultúráját. Rendkívüli fogékonysága van a logikai igazság és az etikai nemesség iránt, de a szentség iránt annál kevesebb. A költők, akik a faji virágai, óriási egyöntetűséggel tesznek bizonyságot arról, hogy a magyar faj a misztikum iránt nem bír eredeti fogékonysággal, hogy a lelkiségnek az a finom és legmélyebb gyökérszála, amely az embert az emberfeletti élet titokzatos nedveihez személy szerint kapcsolja oda és az önmaga fölé emelkedés szenvedélyes szomjúságát elégíti ki, a legritkább jelenség a magyar talajon. Ezért van az, hogy a magyar hit csak addig szokott virágzani, amíg a szülők és nevelők örökségének gyermeki elfogadásaként tud élni. Mihelyt azonban a intellektuális és racionális meggyőződések világosságába kerül, legtöbbször leszárad.” Makkai számomra értetetlen módon nem érti azt, hogy Ady külső, emberi körülmények miatt távolodott el fajtájától és Istentől, és csak nagy, személyes tragédiái miatt nem találja helyét abban a közegben ahol él, de nemi és egyéb betegségei, alkoholizmusa miatti szenvedései visszavezetik Jézus Urunkhoz. Ezeket a tényeket nagyszerűen bizonyítja a Magyar Élet Könyvkiadó kötete, Juhász Géza „Népi írók” első és második fejezetének következtetései:
„Ady az első, akivel szemben rugalmasságát veszti az úri társadalom. Azóta nem bírja befogadni, tartósan magához kötni egyetlen nagy költőnket sem. Nem az uralkodó réteg már 1900 táján a közönség, hanem a kívülrekedtek, a megalkudni nem tudó értelmiségiek, tisztafejű diákok, meg a mohó könyvfogyasztó zsidók. Rájuk tolódik át a szellemi élet súlypontja. Csak az lesz jelentékeny író, akit ez a nem-úri olvasótábor elismer. Így kezd teljesedni Petőfi jóslata: mint kiválasztó szerv, ez a vegyes „nép” már uralkodik a költészetben. Az úri réteg hű kiszolgálóin sem iskola, sem szalon, sem hivatal nem segít: a fejlődésben nincs szerepük, a fiatal tehetségek tudomást sem vesznek róluk. Még Adyt könnyű lett volna megtartani. Maga is dzsentri; de gyökeres magyar; vezető államférfiaink pedig, kevert vérükkel, a velük rokon nemzetközi műveltségű Rákosi Jenőkre, Herczeg Ferencekre bízták a közvélemény irányítását. Adyra rászabadul az ország gúnykacaja. Ez szít benne végső elszántságot, hogy újraélessze a harcot a nép fölszabadításáért. Nem feszélyezi osztályérdek, egyetlen magyar bűnt sem hallgat el. Hályogot ránt le olvasói szeméről. Falusi gazdaivadék, ismeri, s már ugyanolyannak festi a nép sorsát, mint a későbbi falukutatók.

Emberek dülöngnek a mezőről,
Dél derül és rossz felhős Észak.
Sivár nyár fül s az egész falun
Bús kaszaritmus s gaz virágok
Leheletén szállong a szegény szag.

Micsoda fölhördülés fogadja! Gyűlöli hazáját, befeketíti, – rikácsolják. Pedig épp az ő lírájában születik meg a magyarság faji öntudata. Holtig harcban áll a hivatalos politikával; a népre akarja az országot építeni. Mérhetetlenül tágabb átfogóbb a nemzetképe, mint az elismert államférfiaké. Nem torpan meg a kiváltságos osztályok határán. Sőt, a magyar anyanyelvűekén sem. Ő fogalmazza meg először remekműben a Kárpát-medencei népmilliók közös sorstudatát. Nem uralmi alapon képzeli el jövőnket, szeretné a lelkekben a szabad dolgozók testvéri együttműködését előkészíteni. Ki ne látná, három évtized távolából, mennyivel reálisabb elgondolás ez, mint a harmincmilliós magyarság zsurnál-ábrándja: az erőszakos beolvasztás. Ady fölújítja múlt századi nagyjaink fölfogását: a nemzetiségeket önrendelkezési jog illeti; így tölthetjük be közös hivatásunkat: békés, önkéntes összedolgozással. Ezzel hatalmasan kitágítja olvasóinak – népünk legjava szellemeinek – valóságlátását.”
Itt találjuk meg tehát annak a magyarázatát, hogy a zsidó tőke és főleg zsidó zsurnalisztákkal mozgatott nagyváradi újság a „Napló”, no meg a Kiss[Klein] József által a „Nyugat” előfutárának tekintett „Hét” és egyéb sajtótermékek vonzáskörében, a klerikális hierarchia által közellenségnek kikiáltott Ady hogyan távolodik el egyre messzebb osztályától és vallásától. Ennek ellenére Ady Endre egész életére és a világára vonatkozóan is érezte a megváltás szükségességét. Nemcsak egyes tényeket talált helytelennek, az egész mindenséget alapjában megromlottnak tartotta. A dolgok új rendjében kereste az élet értelmét és célját. Jézus Krisztus Istenemberi lényének emberi felét mindig is látta és szerette. Igaz, fiatalon még ezt is eladta a világi hívságokért. Gyűlölte Tiszát és a dualista Magyarországot, szabadkőművesek terelgették, mellette mámort, selymet, nőt akart érte kapni. Ám hiába kótyavetyélte el, a bajban megfeledkezni sohase tudott róla, mindig vágyódott jósága és tisztasága után. Mindig kereste a Megváltót, hogy megszabaduljon nagy bukásaiból. Kellett a közbenjáró, az Istenember, nehogy emberisten módján ő lázadjon mindig. Végső fokon azonban azt sem tudjuk tényszerűen, hogy végül találkozott e Krisztussal, a Megváltóval, hisz Ady tipikus emberi módon forradalmárként próbált az égbe emelkedni. Szintén Juhász szögezte le:
„Ady bibliás ember, vallásos költő: egész új irodalmunkat Isten felé irányítja. Társadalmi szempontból legnagyobb cselekedete, hogy a szervezett munkásság oldalára áll. Nem szocialista ugyan a szó pártpolitikai értelmében; erősebb a faji öntudata, semhogy jellegtelenül nemzetközi tudna lenni, s mélyebb a vallásos igénye, semhogy elfogadhatná a materializmust: azt az elméletet, hogy merő anyag a világ. Mégis proletár verseket ír. Ezt a közeledést a munkásvezérek kezdik, s a kitagadott Ady fellélegzik rá. A Teljes Életet szomjazza ő, a Teljes Embert keresi. Kevesli, hogy egy szellemi sziget főlírikusa legyen, egy szűk esztéta-köré. Országos hatást vár, valódi közösséget. Ezt találja meg a munkásságban. A közösségnek pedig, ha csakugyan az, része van az alkotásban is. Az olvasó láthatatlanul együtt dolgozik az íróval. Sugall, bátorít a várakozása, elszántabbá tesz a ragaszkodása. Langyos tömegnek csak jellegtelen írói lehetnek. Viszont egy harcos, céltudatos osztály még az önmegszállott Adyt is tudta ihletni. Szociális költészete hatalmas lépés az egységes magyar köztudat felé. Petőfi óta megsokszorozódott az ipari munkásság, mégsem törődött vele a társadalom. Akik 1848 vívmányait vissza akarták csinálni, azoknak kapóra jött, hogy a szociáldemokrácia zsidó irányítás alá került. A parasztot azzal az ürüggyel semmizték ki sorsa intézéséből, hogy nincs politikai gyakorlata, szervezetlen, éretlen. A munkás ellen meg azzal teremtettek hangulatot, s azon a címen tartották távol, amennyire lehetett, a választók közül, hogy hazafiatlan a szelleme, nemzetközi alapon áll. Nem tudatos gonoszságból történt ez. Az uralkodó osztály a »legjobbat akarta«. Főúr és nemes valamint a zsidó tőke kiszolgálói is esküdött rá, hogy az ország vezetéséhez csak ők értenek. Hiába érezte a nép a tulajdon bőrén, mennyire szűklátókörű ez a »szakértelem«. Tiltakozni éppúgy nem tudott ellene, [akárcsak társadalmunk az 1990-es rendszerváltozás után…; szerk.]mint maga az ország az idegen irányítás ellen. Az egész Habsburg-birodalomban volt valami felemás, ernyedt és hazug. Aki zokon veszi a néptől, hogy közömbösen tűrte a sorsát, a munkástól, hogy kiadta a vezetést a kezéből, ugyan mutasson az utolsó négy században olyan magyar társadalmi osztályt, amely gerincesebben viselkedett és eredményesebben védekezett. Adyt azzal vádolták szocialista versei miatt, hogy elárulja a nemzeti hagyományt. Tulajdonképp pedig ő töltötte meg élő szellemi tartalommal a történelmi Magyarország kereteit. Magyarsága jelenti: az igazi faji erők fölszabadítását, paraszt, munkás és értelmiség összefogását. De nem jelent faji elnyomást, hanem az ezeréves hazai föld egész lakossága számára békés együttműködést.”
Miért lett hát azzá Ady, aki? Juhász Géza megállapítása szerint:
„Az írók vakok, cinikusak; a társadalom bódult és süket. Ezt az öngyilkos farsangolást zavarja meg aztán Ady nemzedéke. Ady az első, akivel szemben rugalmasságát veszti az úri társadalom. Azóta nem bírja befogadni, tartósan magához kötni egyetlen nagy költőnket sem. Nem az
uralkodó réteg már 1900 táján a közönség, hanem a kívülrekedtek, a megalkudni nem tudó értelmiségiek, tisztafejű diákok, meg a mohó könyvfogyasztó zsidók. Rájuk tolódik át a szellemi élet súlypontja. Csak az lesz jelentékeny író, akit ez a nem-úri olvasótábor elismer. Így kezd
teljesedni Petőfi jóslata: mint kiválasztó szerv, ez a vegyes „nép” már uralkodik a költészetben. Az úri réteg hű kiszolgálóin sem iskola, sem szalon, sem hivatal nem segít: a fejlődésben nincs szerepük, a fiatal tehetségek tudomást sem vesznek róluk.
Még Adyt könnyű lett volna megtartani. Maga is dzsentri; de gyökeres magyar; vezető államférfiaink pedig, kevert vérükkel, a velük rokon nemzetközi műveltségű Rákosi Jenőkre, Herczeg Ferencekre bízták a közvélemény irányítását. Adyra rászabadul az ország gúnykacaja. Ez szít benne végső elszántságot, hogy újraélessze a harcot a nép fölszabadításáért. Nem feszélyezi osztályérdek, egyetlen magyar bűnt sem hallgat el. Hályogot ránt le olvasói szeméről. Falusi gazdaivadék, ismeri, s már ugyanolyannak festi a nép sorsát, mint a későbbi falukutatók.

Emberek dülöngnek a mezőről,
Dél derül és rossz felhős Észak.
Sivár nyár fül s az egész falun
Bús kaszaritmus s gaz virágok
Leheletén szállong a szegény szag.

Micsoda fölhördülés fogadja! Gyűlöli hazáját, befeketíti, – rikácsolják. Pedig épp az ő lírájában születik meg a magyarság faji öntudata. Holtig harcban áll a hivatalos politikával; a népre akarja az országot építeni. Mérhetetlenül tágabb átfogóbb a nemzetképe, mint az elismert államférfiaké. Nem torpan meg a kiváltságos osztályok határán. Sőt, a magyar anyanyelvűekén sem. Ő fogalmazza meg először remekműben a Kárpát-medencei népmilliók közös sorstudatát.”
E tények ismeretében teljesen világos, hogy sem a két világháború közötti Horthy-rendszer keresztény kurzusa, pláne pedig az 1945-öt követő évtizedekben sem helyezték el a köztudatban és az iskolai oktatásban az őt megillető helyére Ady Endrét. A szovjet megszállás évtizedeiben voltak ugyan gyenge próbálkozások szocialista költőnek mutatni Adyt, de az ateista kommunizmus álprófétái, sem Lukács György, alias Georg Löwinger, sem az aczéli[Appel Henrik] hármas, a három „T” elvi irányképének egyik fejezetébe, majd a rendszerváltás utáni neokommunista- szabaddemokrata-liberális kulturkampf ideológiájának szakaszaiba sem illett természetszerűleg az istenes, bűnbánó, nemzetét szerető Ady. Én ugyanis azt gondolom, bár nem bizonyított, Ady minden kétséget kizáróan találkozott az Istennel és fenntartás nélkül hitt is benne, mert minél mélyebbre süllyedt valaki, annál nagyobb az Isteni kegyelem. Minden bizonnyal a biblia Istenével találkozott, de nem a teljes Kijelentéssel. A biblia végső mondanivalója a Krisztusban történt megváltás. Legtisztábban benne jelentette ki magát az Isten. Róla nem elég tudni valamit, még törvényeinek az ismerete sem elég, általa az életnek mindenestől mássá kell lenni, meg kell váltatni. A reformált keresztyénség Krisztus váltságán keresztül viszonylik az Istenhez.  Kétségtelen az is, hogy napjainkban a magát kereszténynek tartó orbáni kultúrpolitika is úgy tart Ady igazságaitól, mint az ördög a tömjénfüsttől. Szintén Juhász Géza konklúziója:
„Petőfi már fölismeri, hogy az irodalom nem játék. A toll harci eszköz, az igazság fegyvere. »Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék«, – írja Aranynak, rögtön az első levelében. Mikor kimondják a keserű igazságot, rájuk fogják, hogy  
összeférhetetlen rágalmazók. Elvben 1867 óta[napjainkig? szerk.] írhatna a költő szabadon, nincs cenzúra, mégis meddő minden erőfeszítés: nem jut másnak babér, tehát olvasó sem, csak aki áment mond a közrothadásra. Vakon, süketen tántorog az ország Trianon felé. Nem veszi észre,
hogy tovább fojtogat a nagybirtok mindent: akadályozza a közjólétet, földönfutóvá teszi a lakosság jelentékeny részét, megállítja a népszaporodást. S tetejébe jön a friss falánkságú nagykapitalizmus. A jobbágytelkek szétaprózódnak a gyerekek közt. Pedig a földtelen zselléreknek már
1848-ban sem jutott más, mint az a szabadság, hogy a versenygazdálkodás farkasai fölfalhassák őket büntetlenül.”[lásd napjaink földprivatizációja, szerk.]
Érdekes tény, hogy Makkai Sándor református püspökként már 1927-ben kiválóan látja:
„ …természetes, hogy Adyban szólal meg eddig igazán és egyedül az a magyar lélek, melyet saját nemzeti költészete ezen a téren soha nem táplált és nem ihletett, a bűneitől szabadulni akaró, a bűnben az Isten szerető és kereső, a megújulásért síró magyar Advent lelke. Természetes, mert
minden vallásos lélek tudja, hogy a vallása bűnös ember találkozása a kegyelmes Istennel, s hogy személyes találkozása a személyes Istennel, azaz vallásos élménye másnak nem is lehet, mint csakis annak, aki személyesen átélte azt az emberi nyomorúságot, melyet nem a világ és nem
mások, hanem önmaga bűnössége zúdított reá.” Belelátott tehát önön tapasztalataiból Ady Endre a test és a lélek mélységeibe, az emberlét és a világ titkaiba. Nemcsak rációval vagy spekulációval. Ellökték és még ma is ellökik az őt megillető helyéről, ezért titok lett maga is, mint valami pogány isten papja, aki beletévedt a keresztyénségbe, s többé nem tudott szabadulni az igazságától. Saját maga elpusztítása árán is a Mindenség legyőzésére tört. Talán ez az évezredes kötöttsége, ős Kaján, s a démonok ereje tartotta vissza az utolsó szó kimondásától: Jézus Krisztus kezébe adatott minden impérium… Az Ady által megénekelt irracionális hatalmak [lásd napjaink egyre mohóbb kapitalizmusa] kezében játékszerré válik az ember. Ady Endre lázadó élete csődjében, túl a magyarságon Krisztusra utalt, legalább is a bibliára, a történelem fölötti útra. Az általa tisztán ki nem mondott utolsó szóra így mutatott rá:

Óh, én bibliám, mégis maradj titok
S ha nézik a megőszült tengert,
Mondd, hogy egyszer,
Egyszer tán mégis valami jönni fog.

Egyszer talán majd nyílik az Úr ege,
Egyszer tán átszeli a tengert
Villám-csíkban
Az Isten sújtott s kedvelt szörnyetege.

Források: Hegedüs Lóránt: Ady és Tisza, 1940; Juhász Géza: Népi írók, Magyar Élet, Budapest 1943; Makkai Sándor: A magyar fa sorsa, Soli Deo Gloria, Budapest, 1927; Schöpflin Aladár; Hegedüs Lóránt új könyve: Ady és Tisza, Nyugat 1940. 10. szám.  Vatai László: Az Isten szörnyetege, Occidental Press, Washington-Toronto, 1977.

2018.december 18-30.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf