Márai Sándor: Credo /Quia absurdum/

Én hiszek egy teremtést, uram, az életemet, hiszem ezt. Hiszek egy rendelést, ezt az én rendelésemet, magamat. Hiszek egy világot és hiszek egy embert, kiket egymásnak adtál. Hiszem a költők fájdalmas csodálkozását, ezt a meglelést, hogy jöttem e létre, s e lét befogadott engem. Hiszem teremtett embereidet, uram, e boldog és édes éneket a vizek fölött. Hiszem a szomjas férfiak kutató boldogtalanságát, hiszem asszonyaid telt, harapós szerelmi idegességét s a mozdulat végtelen lágyságát, ahogy a csecsemőt érett mellük bimbójához emelik, és tikkadt homlokkal elhajolnak fölötte. Hiszem a tárgyak érett bölcsességét, uram, a vonalak betelt ősiségét, a színek izgalmas zúduló erejét, a szavak titokzatos igazságguzsalyozó hurkát, az öregedő emberek mohó szemlélődését, a szép kezeket és az állatok szemét. Hiszem az örökkévaló anyagtalan szép nemességét, a kényes macskák előkelőségét és a tengerek jóságát. Hiszem a jóságot, uram, és hiszem a filléres rosszaság izzadt, buja örömét. Hiszem a primitivitás gyöngéd, megszentelt tömjénillatát, a gaztettek vérszagát, az érzelmesek olcsó áhítatát. Hiszem felsőidet, uram, és hiszem évszakaid változó kedvét, hiszem világvárosi kokottjaid fehér inges rafinériáját és a pénz megnyugtató, leszűrt gőgjét. Hiszem az érett ember alázatosságát. Hiszem az osztályharcosok elrendelt sorbaállását, a délszaki növények önálló fűszeres formáit, a világerők csillagkergető, mély vonzását. Hiszem a végtelen szegénységet, és hiszem magamban a titokzatos hívőt, ki könnyes arcát feltartja rajzó csillagképeid felé, naivan. Hiszem az életemet, mit adtál nekem, hogy legyen, és nem veszed vissza többé. Hiszek egy életet, életet, életet, most és mindörökkön örökké.

1921. november 27.