Illyés Gyula: Iszonyat
Láttam Buda égését,
az izzó koszorút,
egy nép fején, nép, népség
hulltát, a háborút.
Láttam, mint más az álmát,
csonka hullát, dögöt
a lecsapó gránát
csipkebokra között.
Reggeli hatkor álltam,
az új év reggelén,
reggeli holdvilágban
egy ház-rom tetején.
Nyíltak a gránátok gyors
mózesi bokrai,
próbált az Isten vagy sors
valamit mondani.
Láttam a fagyos hóban
az úttesten fejet
oly laposra tiportan,
mint a reliefek.
Láttam holt anya karja
közt még vak kisdedet
véresen vért akarva
nyalni a tej helyett.
De iszonyat szívemben
csak attól vert, hogy ez,
ez is emberi, – minden
milyen természetes,
hogy a rom is hogy illik,
ahová épp került,
hogy a valóság mindig
helyén van mindenütt,
hogy csak a képzelet lát
csodát és nem a szem!
Eleve a szégyen fájt:
ezt is elviselem.