Vitkovics Mihály: A múzsa panasza Barcsai Ábrahám sírjánál
Állj meg, ó hazafi, e sírnak mélyére
Tekints. Nem tekinthetsz gyászos fenekére
Könnyhullajtás nélkül, hajdani porára;
Egy fejedelmi vért a haza kárára
Látsz itten hervadni, díszét nemzetünknek,
Dicsőségét, fényét látod Erdélyünknek.
E fátyolok között a bús árvaságnak
Gyámolát és atyját a magyar múzsáknak.
E vitézt, ki védte haza boldogságát
Erős fegyverével s nemes szabadságát…
Koszorús Barcsait, e gyászos mélységbe,
Halál, sok tündöklő virtust setétségbe
Zártál. Szörnyű csapás, sárga vetésekre
Ha ront jégzivatar, s a gazdag hegyekre
Önti ki halálos mérgét: nem okozhat
Ennél sajnosabb kárt, fejére nem hozhat
Az éhenhalónak, aki panaszával
Betölt ekkor mindent, jajjos szavaival.
Halhattalanságnak fia! Hamvaidra
Halálnak ciprusa, e szent poraidra
Árnyékot nem vethet, büszke hatalmának
Nem vagy te prédája. Ó élsz a hazának
Szívében örökké; Barcsai nevéről
El nem felejtkezik s dicső érdeméről.