Váradi Antal: Magyarok Istene!...

Magyarok Istene, trónusán az égnek,
Melyen hun dicsőség csillagai égnek,
Elborult szemeddel látsz-e onnan minket,
Látod-e keserű, égő könnyeinket?

Ezer nagy esztendőt küzdve végig éltünk,
Sajónál, Mohácsnál bukva is reméltünk.
Most – egyedül állunk tengerén a vérnek,
Tarajos hullámok a mellünkig érnek.

Melyet vérrel szerzett diadalmas Árpád:
Mienk még a négy víz? Mienk még a Kárpát?
Vérebek szaggatják a haza szent testét,
Hiénák lesik az oroszlán elestét.

Most is szerte húzunk? Most is viszályt hintünk?
Könnybe lábadt szemmel az égre tekintünk,
Arcunk ég felé néz, - s reája borulnak
Kitépett tollai szárnyszegett Turulnak…

…El, el a viszállyal… A perc elérkezett.
Minden magyar fogjon most testvéri kezet.
Nagy sorsfordulás lőn reggeltől estére,
Nézzetek a haza vonagló testére.

Reng a föld, a haza szent földje alattunk.
Ne járjunk az úton, min eddig haladtunk.
Még élünk, - még állunk, még küzdeni merünk,
Megvédjük testünkkel nemzeti címerünk.

Magyar nép! Milliók! Népünk minden fia!
Testvéri láncba kell mindennek állnia.
S akik a kor szavát nem értették eddig:   
Ím, elértünk most az utolsó nagy tettig.

Ég az oltár… jertek a nagy egyezségre,
Magyar a magyart, hogy most megértse végre.
Pusztaszer mezején megújul véreskünk,
Mint egyek: megállunk. Széthúzva: elestünk!

Magyarok Istene, trónusán az égnek,
Melyen Csaba vezér csillagai égnek, -
Elborult szemeddel nézz meg onnan minket,
S töröld le fájdalmas, égő könnyeinket!

                                  1919