Prohászka Ottokár: Kultúra és terror
A szocializmus legsötétebb oldala a gyűlölködés és a terror. A tömeg psziché e két alacsony szenvedélye már magában véve is éles ellentétet jelent minden valláserkölcsi alapon álló kultúrával szemben; ugyanakkor pedig aggodalmat ébreszt a gondolkodó emberekben, kik aligha kereshetik a haladást s a nemesbülést a rabság s a tömeguralom útirányaiban. Szegény szabadság s emberi méltóság, hányan veszik fel programjukba ez ideálokat, s hányan tapossák küzdelmeikben sárba őket!
Előbb főleg a középkor s az akkori egyház ellen hangzott el ez a vád; s kivált a liberalizmus panaszolta föl, hogy a katolikus középkor a szabadságot nem tisztelte, s bár a szabad akaratot tanította – manapság ezt sok kultúrember tagadja s a szabadságért mégis lelkesül- mégis a tudományos kutatásban, a nézetekben s az emberi fejlődés szabad mozgásában érvényesülését állítólag megakadályozta. Mi lesz hát ezentúl a szabadság s az emberi méltóság sorsa?
A modern fejlődés ugyan úgy az államban, mint a tudományban a többszabadság jelszava alatt indult meg, de azért az állam is, nemkülönben a társadalmi s gazdasági élet is tele van az elnyomás s az erőszakoskodás égbekiáltó bűneivel. Vegyük csak az állami és társadalmi élet operaházát, első versenyporondját, a parlamentet; vegyük szemügyre a pártpolitikai életet, nem látjuk-e abban a hatalmaskodás- s erőszakoskodásnak szabadalmazott üzelmeit? Felnőtt emberek: átlag mégis csak művelt emberek alkotják a pártokat; de állásfoglalásukat, sakkhúzásaikat s intrikáikat az ösztönösség s az érdekhajhászás kiszámíthatatlansága jellemzi és bélyegzi. Ha ezt a hatalmi huzavonát s e maszlagosító példa nyomában a többi körök és klikkek, a vén rókák kisded játékait nézi az ember, mély bepillantást nyer annak a német filozófusnak mondásába s rájön arra, hogy voltaképpen mit is akar mondani, mikor azt írja: «In der Tat hängt die Weltanschauung wesentlich vom Willen ab und auch im einzelnen bestimmen die Erfahrungen des Menschen seine Weltanschauung. Die persönlichen Erlebnisse geben seinen Anschauungen persönliche Färbung und erst den richtigen Welt» (Paul Warberg, Religion u. Kultur. 63.l.(1), s valóban mennyire igaz, hogy érzelmi momentumok s az azok által befolyásolt akarat vagy inkább akaratosság s ösztönösség határozza meg az ember állásfoglalását s világnézetét. Ha híres emberek is bizonyos társadalmi vagy gazdasági életáramokba nem sodródnak bele, ha épp ezen s nem más politikai vagy művészi befolyások alá nem kerülnek, egészen más erkölcsi s politikai ábrázatuk volna, s arról az ábrázatról bizony rá nem ismernénk a mostani emberre. Ezt inkább a szabadság sorsának mondhatnók, mint önelhatározásnak és jellemességnek.
«A modern állam szabadsága», ez is szép szó; de hogy mily nagy hazugság s mily kevés igazság, elég Franciaországra s a modern szabadságnak ottani szabadkőműves bemutatkozásaira rámutatnunk. Ott egyáltalán furcsa műszerekkel dolgozik a szabadság. Szabadságnak nevezett erőszakoskodásban és zsarnokságban csorbult ki a guillotine is, melyet véresszájú és véreskezű «államférfiak» kezeltek, kik a természet- s az emberjogokat kaparták ki a feledés lomtárából. «Minden ember egyenlő», «minden ember szabad», «minden ember szabadon nyilvánítja véleményét», «minden ember szabadon gyülekezik és társul…» ezek az emberi jogok papíron; különben pedig, aki nem volt voltaire-iánus, azt lenyakazták, s akinek feje volt ahhoz, hogy keresztény legyen, azt lefejezték. S mit művelnek a modern jakobinusok a kultúra s a haladás nevében? A guillotine most nem működik, de az erőszak éppen úgy dolgozik, s elő akarja írni, hogy az ember mit higgyen s mit ne, s hogyan éljen s hogyan ne.
Ezt az erőszakos s még a hitet is előíró «kultúrirányt» követi a szabadság, s emberi méltóság nevében a szociáldemokrácia. Még nem élvezzük a szociáldemokrata törvényhozást, de a szellemével s e szellem orgánumával, a vörösököllel már ismerkedtünk. Akár a szociáldemokrata hittérítést, akár a szakszervezkedést nézzük, előtérben nem az ige hatalma s a szabad elhatározás, hanem a kényszer és a terror áll. Természetesen a szociáldemokrácia is a tudomány elfogulatlanságával s a hírhedt «Voraussetzungslosigkeit» tiszta napsütéséből való, s mint ilyen, színigazságokat állít fel, melyeket tagadásba venni nem szabad. A megbűvölt tömegek ez «igazságokat» buta gondatlansággal nézik, mint az indiánok a szörnybálványokat. Elhiszik azokat, mert így illik az igazi öntudatosokhoz. Különben is üdvös azokat elhinni, ha nem is az örök üdvösséget ígérik érte. E dogmákról nem azt mondják, hogy aki nem hisz, az majd lepuhíttatik, s aki az üdvösség ez aklába nem kívánkozik, azt majd beterelik vagy éhenhalatják. Ezt a sok szép szabadságot nem annyira mondják, mint inkább megtapasztaltatják; mert ha a mondást vesszük, az egészen másképp hangzik, úgy t. i. hogy «a szociáldemokrácia nem felekezeteskedik», no meg úgy, hogy a «vallás magánügy». E mondás s a valóság közt csak az a különbség van, ami a hazugság s igazság közt.
- Ismerjük ezt a hangot: «a vallás magánügy» s más efféle frázist, – írja napilapunk – ezt hirdetik a profánok számára a szabadkőművesek, a keresztény balekmunkások számára a szociáldemokraták, a nők számára a feministák. És sok gipli lépvesszejükre száll. – A praxisban pedig akként fest ez az elv, hogy sajtójukban s a parlamentben követelik a vallásoktatás eltörlését, az egyház és az állam teljes szétválasztását, a katolikus intézmények megrendszabályozását. A munkásokat állandóan vallástalan elveikkel maszlagolják, a papot elmarják a haldokló ágya és a halott koporsója mellől, s a «Népszavá»-ban, a magyar nemzet elbetyárosodásának e vezető piszoklapjában ügyészi közbelépés urán kiabáló istenkáromlásokkal terjesztik a «felvilágosodást».
Mennyi brutalitás tombol e kabátos s nem analfabéta vadakban az ellenkező vélemények letörésére; mennyi türelmetlenség minden más «hitnek» kigúnyolására! Pedig hát a legjobb esetben nekik is csak a «hitük» van, úgy hívják, hogy materializmus; ugyancsak szerény hit, melyben annyi világosság s eszményiség van, mint amennyi napsugár van a vakond szemében; de hát mindenkinek azt kell hinnie mert? – mert az erőszak így parancsolja. S hozzá még azt kell vallani, hogy ez felvilágosodottság. Milyen szűkkeblű «felekezetekedés» van ebben az új izlámban! Művelt ember, aki az ember-megbecsülés miliőjében nőtt fel, ezt el sem képzelheti.
Én sem tudom elképzelni, hogy a pártnak műveltebb elemei mit gondolnak a szociáldemokrácia e kultúrbarbárságáról? Vajon csak az alacsony néposztályok dühöngésének nézik e magatartást, melyet el kell tűrni, vagy a hatalomrajutás eszközének, melyet igénybe kell venni; bármint legyen, az igazi műveltség s a szabadságtisztelet borzadozva látja, hogy a XX. század új társadalmi alakulása a tömegek legrosszabb s legalacsonyabb ösztöneit mozgatta meg s azokkal akar új világot teremteni.
A párthatalmi erőszakoskodást még sajátosabban jellemzi az a körülmény, hogy ez a csatázó, inkvizíciós szociáldemokrácia bizonyos «hitet» nagyon kímél, mikor más «hiteket» kegyetlenül üldöz. A «Dohánygyári Munkásnők Lapjában» (1918. április 1.) olvasom, hogy mikor tüntető felvonulást tartottak demokratáék, a sok fényes zsidó-üzlet láttára egy még «neveletlen» 16 éves leányka elkiáltja magát: «le a zsidókkal». A rendezők egyike meghallja s a szorongatott « felekezet» védelmére siet ilyenképpen: «Kislány, látom, hogy maga még fiatal, s ezért nem intem szigorúbban rendre, de jegyezze meg magának, mi nem felekezeteskedünk». Tehát itt a felekezet ki lett kapcsolva, s mi történik azalatt mással? Erre egy példa. Az egyik gyár vezetőségét demokrata-küldöttség keresi föl és sztrájkkal fenyegetőzik, ha azonnal el nem bocsátja azon katolikus munkásnőket, akiknek egyetlen, de megbocsáthatatlan bűnük, hogy Jézus Szíve Társulatának tagjai.
E hitet üldöző erőszakoskodásban mindenütt zsidók vezetnek. Biztosan tudom, hogy az óbudai dohánygyári zavarokban is egy Róth Róza nevű zsidó nő volt az, aki a legvéresebb s legpiszkosabb szájjal rontott neki a katolikus nőknek, s inszcentálta a keresztény-üldözést. Temesvárott pedig ugyancsak a dohánygyári keresztényüldözésekben egy Róth nevű zsidó ügyvéd hadonászott legelül s rendezte a kegyetlen bántalmazást.
A szociáldemokrácia sajtója folyton izgat a keresztény, főleg a katolikus vallás és papság ellen, de soha egyetlen árva szava nincs a zsidó vallás s a rabbinusok és sakterek ellen. Nagy diadallal hirdeti, hogy Bögöcs János elvtárs koporsójánál pap nem okvetetlenkedett, de Bögöcs János még élő elvtársai nem fogják megélni az oly jelentést, hogy például Schwartz Mór elvtárs temetésén a rabbi nem okvetetlenkedett.
Nagyon találóan írja a «Fejérmegyei Napló», hogy mennyire egy húron pendül ez az egész magyarországi szociáldemokrata-radikális-felvilágosodott-szabadkőműves stb. trupp, annak finom kis példája a magyar intellektuelek számára szerkesztett és a sajnos ma már sok tyúkeszű keresztény magyar intelligens ember által előfizetett «Világ».
A szabadkőművesség éppúgy, mint a szociáldemokrácia, kimondottan vallástalan irányzat. Minden tételes vallás ellensége; soha keresztény vallásról elismerő szava nincs. Soha keresztény vallások istentiszteletének sorrendjét nem közli. Rendben van, gondolja magában s talán mondja is bakonyvári Sereghy Tihamér felvilágosodott keresztény magyar úr.
Mi is azt mondjuk: rendben – volna, ha például a pünkösdi ünnepek előtt ily közlemények nem jelennének meg a «felekezetek felett álló» «Világ»-ban: «Istentisztelet.
A budai izr. hitközség templomaiban: Főtemplom II., Öntőház-utca 5.; lágymányosi, I., Vendel-utca 12.; újlaki III., Zsigmond-utca 49.; a sebuet ünnepi istentiszteletek sorrendje a következő: Esti ima fél 8 órakor, reggeli ima 7 órakor, sebuet első napján délelőtt 9 órakor, a főtemplomban konfirmáció 11 órakor. A második napon reggel 6 órakor mázkir, délelőtt háromnegyed 10 órakor istentisztelet».
Tudvalevőleg ebben a felvilágosodott lapban szokta lesajnálni a szellemes Ignotus a templomok, feszületek előtt keresztet vető kis katolikus iskolásleányokat.
Igazán szép ez a következetesség.
Nem mutatja-e az ily eljárás azt, hogy a szociáldemokrácia hitelvi tekintetben sem intakt, s hogy nem annyira materialista nemtörődés,mint inkább voltaire-i és zsidó gyűlölet fészkelődik keblében? E szemfényvesztő hazugság leleplezésére most írásba foglalják s a központba küldik a hívő munkások az eseteket.
E tünetekből ítélve, azt kell hinnünk, hogy a szociáldemokrácia átvette a hatvanas s hetvenes évek garázdálkodó liberalizmusának türelmetlenségét, mellyel az a pozitív kereszténység ellen viselkedett. A különbség e két atyafi közt csak az, hogy a liberalizmus a polgári hitetlenséget az akkor bálványozott «tudománnyal» párosította, míg a szociáldemokrácia a tömegek durvaságát a «létért való küzdelemnek» új nagyhatalma által ütteti lovaggá. Amilyen a lovag, olyan a harcmodora is. A szabadság iránt, nem csoda, nincs nagy érzéke; hiszen őt a létért való küzdelem emlőin nevelték, azokból pedig nem tejet, hanem pálinkát és mérget szopott. Azért is a harcmodora durvaság, az elve türelmetlenség, a kereszténység neki vörös posztó, zsarnoki követelménye pedig az, hogy a munkásnak hinnie nem szabad, s ha a hitet a munkás lelkéből ki nem tépheti, kész a testét megtörni. Hát nem állhattak volna be az ilyen vitézek Néró zsoldjába vagy XIV. Lajos dragonádáiba? S nem tesznek-e túl e szomorú száj- és ökölhősök az általuk túlságosan vérrel aláfestett inkvizíción? A spanyol inkvizíció azonban becsületesebb volt, mert nem hazudott, hanem világosan kimondta, hogy csak meggyőződéses katolikust tűr el Spanyolországban, aki tehát hipokrita, az pusztuljon; míg a szociáldemokrácia öt századdal előbbre akar lenni a haladás útján, s hirdeti, hogy a vallás «magánügy», ugyanakkor pedig vértanúságba kergeti azokat, kik hisznek, s meggyőződésükből ily mocskos fickók kedvéért nem engednek, de hát az inkvizíciót spanyol keresztények, míg ellenben ezt a szociáldemokráciát Jakabok s őrült spanyolok csinálják.
A gyakorlatban tényleg nem tartunk már messze a vértanúságtól. Amit, hogy mást ne említsek, legutóbb a pozsonyi, pécsi, temesvári, főleg pedig az óbudai dohánygyári munkásnők üldöztetéséről és szenvedéseiről olvastunk, az minden kultúrembert mélyen megrendít, s tisztelettel és szimpátiával tölt el a munkásnők iránt. Megrendíti az, hogy a szociáldemokrácia a legalávalóbb s legdurvább eszközökkel, ököllel, bosszantással csinál magának propagandát, s hogy nem tűri, hogy valaki katolikus legyen. Véres üldözés alá fogták a múlt nyáron a katolikus munkásnőket, gúnyolták vallásukat, a munkatermekben álló Szűz Mária-szobrokra cafatokat akasztottak, ütötték, verték a munkásnőket s piszkos, szemérmetlen szóáradatban öntötték ki gyűlölködésüket; s gyönyörűen írja a «Dohánygyári Munkásnők Lapja» s ez írásnak szelleme úgy üt el a szociáldemokratikus durvaságtól, mint a Margitsziget tulipános kertje a budapesti kloákák hálózatától: «Nem akadt Júdás közöttük, tudták, mi a kötelességük, életüket és vérüket készek voltak keresztény vértanúk millióihoz hasonlóan feláldozni a keresztény igazság érdekében. Óbudai testvéreink s azután az üldözött lágymányosiak, a síputcaiak is csak sajnálni tudták eltántorodott, megtévesztett vörös testvéreiket, kikről tudták, hogy róluk is elmondható, ami Krisztust üldöző néptömegről, hogy «nem tudják mit cselekszenek». S ismét: «Szegény Róthék és vörösek, ezek azt hiszik, hogy minket, Krisztusnak igaz híveit, minket keresztény szocialistákat, akik az evangélium szellemében élünk és sorsunk javításáért több s igazabb s egyedül boldogító eredményekkel küzdünk, el lehet tántorítani meggyőződésünktől, – gondolják, hogy minket csak úgy át lehet gyúrni istentagadó vörösökké, mint a tésztát. Nem, mi nem pép, mi nem tészta vagyunk, hanem tiszta, kemény márvány, melybe Jézus neve ls szelleme van belevésve».
E harcok és kegyetlenkedések most már okmányszerű hitelességgel vannak kiderítve, amennyiben a budapesti királyi törvényszék elítélte azokat a szociáldemokrata munkásnőket, kik a múlt nyáron nekiestek a keresztény kisded csapatnak, mely nem akart hitét megtagadva a szociáldemokrata szervezetbe belépni.
Mindezek után lehet kétség aziránt, hogy mily ítéletet hozzunk mi is a szociáldemokrácia kultúra-irányzatáról és tartalmáról, főleg ha azt a szociáldemokráciát vesszük tekintetbe, mely elvből elzárkózik minden más társadalmi osztálytól s melynek egyik tézise: az izommunkának fölénye az agymunka fölött.
Egy percig sem vonom kétségbe a szociáldemokrácia érdemeit, aminthogy nem tagadom törekvéseinek jogosultságát sem a béreknek s a munkások háztartási szintjének emelésére nézve. Még azt is elismerem, amit egy szellemdús írónő jegyez meg, hogy «a milliók általános jólétének emelése tényleg az emberiségnek elsőrendű kötelessége s hogy e kötelesség teljesítéséért méltán hálásak lehetünk, hívják azt, aki így cselekszik, akár szociáldemokráciának is». Megértem azt is, amit folytatólag mond, hogy «bár a szociáldemokrácia föllépése erőszakos, de mikor lehetett szelíd, szép szóval a hatalomtól valamit kicsikarni? Nem kellett-e a gazdasági s társadalmi egyenlősítést mindig és mindenütt ökölcsapásokkal kierőszakolni?» Én is el tudom ismerni a szociáldemokrácia érdemeit s azok elől e cikkeimben sem zárkózom el; tudom azt is, hogy a mammon-bálvány vaskarjait nem érdemes kesztyűs kézzel simogatni, hanem vasszervezetek feszítőerejével kell azokat letörni; tudom, azt is, hogy időnként beköszönt egy nagy társadalmi s gazdasági tisztálkodás és takarítás, s hogy a kloákákat nem lehet aranykelyhekkel öblögetni, hanem ahhoz vedrek, s nem esztéták és filozófusok kellenek: hanem e szolgálatokkal szemben mégis folyton rá kell mutatnom azokra a kolosszális tévedésekre, melyekbe az elkapatott világreformerek beleesnek, nevezetesen pedig arra a durvaságra, arra az erőszakoskodásra s arra a mérhetetlen elbizakodottságra, mellyel a tömeglélek legalacsonyabb ösztöneit ébresztik, s mellyel mindent megvetnek, ami szent és nagy s ami az embert jobbá s nemesebbé teheti. Értelmetlen suhancok és zsebkendőhöz alig szoktatott lapajok lekritizálnak mindent, amit, nem mondom, Plátó és Aristoteles, hanem Kant és Hegel nagyra tartott. Lehet-e már most igazi kultúráról szó, hol a bölcs mérséklet egyáltalában ismeretlen lelkiállapot? Lehet-e kultúra ott, hol az állatot s annak legrosszabb szenvedélyeit fölszabadítják s hol a fiatalságot az eszményiségnek s az erkölcsi ideáloknak megvetésére ösztönzik? Mit használ technika és szakszervezet ott, hol kultúrbarbárok élhetnek vissza ezekkel? Az erkölcsiség mindenütt csak önfegyelmezés, önmegtagadás, önfékezés által tisztul, s erősbül meg bennünk; minden haladásban, a lelki kultúrában is, a jelszó csak az lehet, hogy fölfelé tartsunk s az ösztönöket zabolázzuk. Erre kevély és pökhendi emberkék, kik fejét mindenféle elméletekkel összezavarják s kik erejüket az erkölcs gyakorlatainak megvetésében fitogtatják, ugyancsak nincsenek beállítva s így azután nem is kultúrhatásnak, hanem a kultúrbarbárságnak útjain haladnak.
Csoda-e, hogy ily körülmények közt a kereszténység s a szociáldemokrácia közt elvi ellentétek élesednek ki s hogy a zabolátlan mozgalom dühének s szenvedélyességének piszkos árját elsősorban a katolikus egyházra zúdítja?
- 1.Valójában a világnézet alapvetően az akarattól függ és csak részben attól , ahogy ezt az ember tapasztalatai meghatározzák. A személyes tapasztalatok színfoltjait csak a megfelelő világlátás adhatja.
