Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar szépirodalomból [VI. befejező rész]
Nagyobb mérvben indult meg Toldy Ferenc munkássága a magyar költészet történetének már is két kötetével, melyek folytatása váratik. Ő is szerves egészet akar szem elé állítani, mint a második kötet végén nyilatkozik; de megbocsát a tudós szerző egy észrevételt, mely szerint a szervesség kívánalmát nem elégíti ki egészen pusztán az időnek betöltése az által, hogy az irodalom „mióta megszületett, soha meg nem szakadt s mint folyamatos szellemi élet” kimutatható minden koron át. Ez a szervességnek csak időbeli része, annak bevalósítása, hogy költészet vala mindig és megszakadatlanul; s e tekintetben a magyar költészet története tökéletesen kielégítő, az időt betöltő, így történeti szempontból egyetlen; se a szervesség belső föltétei nincsenek benne magyarázva, kimutatva.
Én az újabb szép irodalomból huszonöt évet foglalván értekezésem körébe minden jelenségek előhozására ki nem terjeszkedem, különben sem tartozván a szervességre mindaz, mit a történelem bír és méltányol, mint meglett dolgoz. És, a minő gyarapodásnak és sokfelé ágazásnak indult legújabban az irodalom, a főszempontokon kívül mindent beszőni nem volna egyéb az anyaggal birkózásnál.
Elmélkedésem folytán felhoztam már, hogy az új költészet Vörösmartyval tört ki a klasszikai műeszme világából; de méltó társa Czuczor. Az idő szelleme volt-e oly erős, hogy mindkettőjüket átalakította, munkásságukban új irányhoz mérsékelte, vagy talán éppen rájok virradt az ő szellemökhöz méltó szabadabb költészeti korszak, nem keresem. Elég az ahhoz, bár mindkettőt büszkeséggel számítja tanítványai közé a Kazinczy. Kisfaludy-iskola: de ő rajtok bizony semmi szaga nem maradt ez iskolának, s oly kevéssé hoztak át valamit belőle az újabb korba, hogy a vezérléshez szokott magyar szépirodalom hiába várta tőlük ha talán megragadnák a vezéri zászlót. Egyiknek sem kellett. Úgy látszik, az a szokott képzet, melyet az „iskoláról” bír a műtörténelem, kienyészett közőlünk, legalább iskoláról ez idő folytán beszélni merő anakronizmus. Így a magyar szépirodalomban egy önkényes elnevezéstől, mely a képző művészetekben otthonos, s csak ideig óráig való s költészetben és ugyancsak erőltetett ás szabadtalan, szabadultunk meg.
Az 1830. év egyike a legválságosabb éveknek. Tudós társaság is állott fel. Az elmélkedő gondolkodás ide fordítá nagyobb erejét. A költészet majdnem elmélet nélkül maradt; vagy ha nem: polémia igazgatta. A klasszikai vagy a megelőzött korból való költők Berzsenyi, Kölcsey, hogy Kisfaludy Sándort ne is említsem, annyira függtek az ó görög művészet szépségein, hogy a romanticizmust egyáltalában nem bírták meghatni elméleteikkel s talán magok sem tudták, hogy az új irodalom éppen azon költeményeiket becsüli legjobban, melyek menten a római mithológikus dagálytól az újabb költészet alaphangján, mely kedély a egyszerűség, írattak. Nem is tudom, hogy próbáltak volna új elveket vitatni. – Bajza derékül értekezett a románköltésről, de azért úgy járt mint a legtöbb ítész, hogy a regényest a közép századok romaiban hívé elborítva, s mégis a regényt tartá az új költészet főtermékének,korszerű fajának.
Czuczor és Vörösmarty eléggé voltak már ismérve; s midőn új oldalak tűntek fel költészeteiken, még nagyobb volt az elismerés. Sokan úgy tartják, hogy a dalban mindkettő erősebb mint az époszban; s én igen jól emlékszem, hogy Toldy „eszthetikai levelei” előszavából egy megjegyzést, mely azt mondja: „Zalán szép munka ugyan, de a kis gyermek halálára írt vers még kedvesb adomány,” ekkor már többen tudták méltányolni, mint 1827-ben, mikor az eszthetikai levelek kijöttek. Azonban maradjunk a szokott felfogásnál és tartsunk netalán azokkal, kik úgy hisznek, hogy az époszok óta hanyatlott a magyar költészet. Itt legelsőben is azon nézet valódisága megvitatandó, mely a költészetet mindig fölfelé küldi s örökös emelkedésről beszél. Megvallom nincs módomban e nézet helyességét, valamint azt se belátni: hová kell vala emelkedni a magyar költészetnek a klasszikai aranykoron túl. A hős költészetben, mondák, szinte addig mentünk, mint Homér, az ódában mint Akcéus. Talán ezeket kellett volna folytatni? Ez végnélkül unalmas lett volna élő irodalomnak. Vagy talán emelni az époszt mely úton, hová? Ez lehetetlen; mert Homérnál többnek lenni akarni vakmerőség.
Elismérem, hogy a magyar szépirodalom egész fokká magasodott fel, mint Shakespeare homloka1 a tenger fölött.Az ily fokoknak sehol sincs folytatásuk; nem is volna szép. A szertelenség ott termene legott. Vagy más oldalról, mi az emelkedést illeti, kérdem: emelkedett-e a költészet Németországon Klopstock óta; ismér-e magasabb költőt Anglia mint Milton? Mindemellett nincs haladás kívülök és utánok a költészetben? Tehát az emelkedés tulajdonképp elhasználható képzet, mely illeti ugyan a költészetet, de igen jól találja magát benne a dagály, az üres frazeológia, a hangos retorika; és megjárja egy lelkesedési korban, mint költészeti alkatrész; de arra nincs felhatalmazva, hogy utóbb tartalomért, bensőségért se cseréltethessék föl. Sőt inkább ha emelkedéséből alábbhagy a költészet s azt rendesen a belterj pótolja, ez nagy haladás.
Mindenki tudja, hogy a szőlőgerezd függ, noha még virágzott, fölfelé tartá fejét. Mikor fordul le még senki észre nem vette, ha mindig szemmel tartotta is. A természet mester az ilyenekben; de mester a szellem is a maga mezején. Hol és mikor kezdé előkészíteni az irodalmi új változást, ha nem volna is nehéz visszanyomozni, de most nem tartozik ide. „Levél barátnémhoz” Berzsenyitől, „Bú kél velem, bú jár velem” Kölcseytől mint olyan eleven és mai korra szóló költemények, hogy kevés híján akár ma írhattak volna. Senki sem fogja e dalt legmagasabbnak mondani műveik között, de a költői kedély s benne a költészet szelleme kezde már aláfelé hajtani,mint a szőlőgerezd, mikor elhullatta virágát s tartalma nevekedik. Ez a hang mind jobban kezd aztán az irodalomban terjedni, becsültetni; s a mint fogy az érzelgő pátosz, úgy halad elé az egyszerűség, melytől csak egy lépés van az igénytelen népdalig.
Megkísértvén a magyar költői szellem mit tud idegen formák között csinálni a költészetből, azontúl nem tehete jobbat, mint hogy visszatért a maga módjához, vagy ahhoz, melyet inkább hitt a magáénak. Szerencsére e nagy fordulat ugyanazon költők munkásságát újította, különböztette meg. Mind Czuczor mind Vörösmarty abban hagyták a régit, és jó, hogy ők, mert osztó igazságot szolgáltattak példájok által az ítészeknek, ellenben ha más kezd újat, könnyen megrohantatik az ő iskola által; így pedig az egész ugyanazon egyénekben történik, kik legfölebb magok támadhattak volna magok ellen.
Egyébiránt a világ folyása kívülöttük is megváltozott. A nyilvános és politikai élet új korszakba lépett; s ide haza szintén értek az eszmék. Az, mit nemzet és haza nevek alatt imádunk, eléggé volt már dicsőítve a költők által. A nemesség kevésnek tartatott arra, hogy egész nemzet legyen; s előjogairól nem lehete immár unalom nélkül énekelni. Valaha igen szép és igaz lehetett, ha ugyanazon szolgálatért adatott „szép paripa nemesnek, borjas tehén parasztnak,” mint Kisfaludy S. éneklé; de ma sem szép, sem igaz. A honi történet a nemesség vagy oligarchia története volt már szemeinkben; a királyfiakról legföljebb a mesékből tudtunk valamit; de ha tudtunk vala is, minő beszédet adhatnánk nyelvünkre Thuróczi vagy Spangár csont kézzel írott krónikáikból, melyek oly szárazak, hogy akár Tinódit olvasná az ember. Hagyományok, szentföldi zarándoklatok, keresztes háborúk, tengeri kalózatok: mik ezekhez képest a magyar költészet elemei! Így okoskodtunk, s mégis a hazai édes mienk megdallását súgá az ösztön. Tehát új tartalom kellett, olyan, mely elevenítő hajlammal bír, melyből lehet valamit csinálni, és mégsem élhető föl egy-két évtized alatt, mint az eddigi olasz, német, francia, görög alapok, mitológiák.
Mikor az előbbi világnézet alábbhagyó félben volt, megdöbbent a nemzet, mintha napfogyatkozás volna, mely akaratunk ellen is valamely hideg érintéssel hat a lélekre. Az idő majdnem üresnek látszott és kihaltnak a költői világ. A talány meg volt fejtve: a kort átmenetinek mondák. Azonban jelenségek már mutatkoztak, de elveszve még a kezdet szürkületében, így észre sem vétethettek. Soha annyi szín és irány a költészetben! Fele régi, fele új; nem tudni ki melyik másik. Szinte kezdett megoszlani szeretetünk a költészet iránt, mert azt is mondották, hogy költői korát keresztül élte az irodalom s átmegy a tudományosba; mi a legferdébb fölvét (hypothesis), különben mit keresnének egy időben Schiller és Kant, Goethe és Hegek az irodalom mezején. Ily hasonló nézetek s vélemények folytán addig tűnődik az írók elméje, hogy utoljára igaznak tetszett a legfölszínesb látszat, s ma már irodalmi tüneménnyé nőtte ki magát az aranykor megkülönböztetése, holott még rendes utát sem találta meg a költészet oly biztosan, hogy legalább eredeti magyar lett volna, nem is említve, hogy ép, teljes, alkat és tartalomra nézve kiegészedett mesterműveket is bőséggel bírhatnánk.
De a műszellem nem halt meg, sőt kikelvén az iskola egyhangúságából, szabadabban kezde mozogni s próbálgatná eltalálni az irányt. Valót ugyan senki sem tudott munkássága felől, de mindenki sejté, hogy újonnan ihl. S nemzetiségnél immár szélesebb, tágabb igazságra volt szükségünk; az emberiség igazságai, érdekei feküdtek lelkünkön. Nem sokára országgyűlési beszédekből is kihallatszott egy-két hang, s úgy tetszett, hogy még oly valamit nálunk nem igen mondogattak. Ha jól emlékeszem: az országgyűlési beszédek eme két szót ejték ki gyakrabban: örök igazság! Meghiszem, hogy íme két szó mindenképpen is mondatott ki, de a költészetben igen jól tudom népnek, népinek hitték, s legelső mozzanata 1836. évre virradólag érzett meg az Aurora versei között, a mint ezt a kassai „Szemlélő” literaturai lapja igen finomul észrevette, kimondta, és ezóta mind jobban hallottunk róla életben, versben folytonosan.
Így mozgott a szellem először ugyan lassú nesszel, de minden mozgását szívhez vitték az idegek, és utána gondolók, hogy igaz. Apródonként a költészet mind jobban fölvevé az új éltető elemet, s terhesülni érzé keblét utána. Ió és Jupiter ölelkeztek a ködben; csak ajkaik látszottak egymáséin. Rövid lefolyású idő, egy két év múlva mind jobban emelkedett ki a szó értelme. Tegnap szó, ma eszme, holnap ige, hogy testté legyen. Ezentúl már szebbnek tetszett a hazaiság, a nyelv, az itthon lelhető költői elem és idom. A krónikások sem voltak mindegyre oly szárazak. Sőt a mi több, eleven alakok jártak előttünk a hajdanhoz, s úgy látszott, hogy megkérdeztetvén tudatnának magoktól valamit. Hasonlóul feltámadtak a mesék, melyek régibbek a történészet által beérhető időknél; és gondolók: vajon azok az igen szép elátkozott, átbűvölt királykisasszonyok nem fognának-e megmozdulni üveg és vas koporsóikban, ha egy szerető királyfi élethalálra elszánná magát érettök? Majd nem sokára a tudomány is megkérdezteték: magyarázná meg mi az a népiesség, nemzetiség a költészetben. Mit felelt rá, nem tárgyalom, hanem annyi való, hogy a „népies” oly konkrét fogalom gyanánt jelent meg a magyar költészetben, hogy az élet és ízlés követeléseit láttuk benne összeolvadva, miért egy lehető magyar költészet alapjául tekintők, s a költői kilátások tőle kaptak vigasztalást, az elmék lelkesülést.
Azonban én, ki az időket egymásba szeretem átönteni, nem kötök ki valamely különös fölfedezési érdemeket az általam romantikainak nevezett kor számára; annyival kevésbé szólok absolut kezdetről. Sőt inkább azon ítészekkel tartok, kik, mint az imént felhozottak is, a népi költészeten kezdik a költészetet; hanem eltérek tőlük abban, hogy mellőzöm azon meddő, sivár képzeteket, melyek szerint a fejlődési előmenet a végtelenbe kinyúló vonalnak, „világtalan világig” való emelkedésnek képzeltetik. Körben forog a világ; semmi sincs új a nap alatt, mondja bölcs Salamon, de van mégis egy: a megújhodás; ez pedig örökös visszatérés a kezdethez; így igen természetes, ha voltak kik reményeket láttak a népiesben rejleni, utóbb fejleni. – Nem hiszem mégis, hogy a népi, egy magára szorítkozva, minden volna. A népi nem elv, hanem elem; s e kettőt gyakran téveszti össze az újabb irodalom, nem csoda aztán, ha éles ellentétek mutatkoznak a nézetekben. – Végre a magyar költészetben a népen kívül egyes költők által szintén műveltetett a népi elem; mert ott vannak Görgei Albert, Beniczky Péter, Horváth Ádám, Csokonai, Vitkovics stb. hanem csak kivételesen , inkább víg vagy tréfás célokért s mintegy másod rangúságra, alárendelt szerepre kárhoztatva az úgynevezett mívelt és tudós költészet mellett. Ha tehát némelyek megsokallták már eddigelé a népieskedést, ez fánton fánt. A régibb műtudalom nem ismérte el művészeti alapnak a népit, s most visszaadatik a kölcsön. És mivel egyoldalúság nem szülhet egyebet egyoldalúságnál: mai nap ott állunk, hogy a népi ellentétese lőn a művészetinek, s némely írók agyában oly külön sarkisággá távolodott egymástól a két elem, mintha soha sem volna szabad érintkezniök, egymást sürgetniök.
A túlnyomóság, a győzelem a népi részére hajlik. A magas, idegen világnézet után kihalmosodott költészettől lejtünk aláfelé, s végre hozzá érünk a kezdethez. Ez a jelen költői korszak pszichológiája. De ez a kezdet többé nem valamely absztrakt, rideg kezdet, melyet semmi sem előzött volna meg, hanem oly kezet leszen, mely már egy, századok óta lételes, több belső forradalmon átment költészeti fejlődés múltjával s tudalmával bír és rendelkezhetik, s többé nem a Csáthi Demeter nyelvén kényszerül szólani jól rosszul, hanem választhat és alkothat az élet és irodalom nyelcéből, előadásából, segédül veheti azt a forrást, mely a népben örökké buzog, és azt, melyet a lángész ereje csodálatosképpen ütött az idők szilánkjaiból. Csak így értve lehet a népiesnek mint a kezdethez való visszatérésnek irodalmi becse, jövendője. Ily értelemben mondám már ezelőtt, hogy midőn a magyar költői irodalom oly nagyban vette föl magába a népi elemet, ösztönét kapta vissza.
Sikerült-e nekem a népit, mint a műeszméhez tartozó életre való elemet úgy iktatni elméletileg a költészet organizmusába, hogy meg ne rontsa magát a költészet fogalmát, hanem inkább elevenítse azt, más fogja megítélni. Előttem leginkább az forgott, hogy a néphit, mely a művészet és élet oldalairól egyiránt elutasíthatlan igényekkel lépett föl és lényegessé vívta ki magát, igazoljam, helyét kijelöljem, hivatását sejteni hagyjam; különben magának a költészet eszméjének fordul felibe, s ezt szépirodalmunk bánja meg. Ugyanis ami regényben az irány, drámában a színi hatás, ha elvi becsre fokoztatik, éppen az a lantos költészetben a népi; mivel a végbecs mást föltételez, mint egyik vagy másik elem túlnyomóságát. Mert nem az a fő, hogy népi legyen a költészet, hanem az, hogy legyen mi rendeltetése: művészet. Azért igen sajnálnám, ha netán az a szerencsés körülmény, hogy a tőről fakadt eredeti népköltészetben is találhatók műbeccsel bíró darabok, visszásan hatna s oda tévesztené az elméletet, mintha vak szerencse is szolgálhatna művészettel. Hiszen maga a nép, mint patak vize a kövecset, addig forgatja dalait, míg utoljára kisimítja, kerekíti, mert öntudatlanul bár, de ösztönileg ragadtatik a művészet felé s eléri ama szerencsés pontot, mikor jobb órában megteremti azt. Ott van a népdalok között Szép Ilona románca, Fehér Anna balladája, „Megöltek egy legényt” stb. számos dalok, gúnyversek. Mennyire hódol itt a kelme a költői beolvasztásnak, a műérzék hatalmának!
Midőn az ódai vagy klasszikai tetőzésről, az eposzi nagyszerűségről aláfelé hajlott a magyar költészet: ódák helyett a kedélyes lírát, eposz helyett a balladát s költői beszélyt választotta. A klasszikai dalban félreismerhetlen volt az irány legrövidebb úton jutni a gondolathoz, vagy mennél egyszerűbbnek lenni. A kevés külsőben vélték állani a líra báját, igénytelenségben érdekét, egyszerűségben gazdagságát. Nehezebb volt röviden írni, mint hosszan; s erényül nézetett amaz. A költői gondolat oda vettetett egy két csinos versszakban s ráhagyatott éreztetni, magyarázni, kedveltetni magát. Költőink gazdálkodtak az idővel s gyakran mielőtt felindították volna az olvasó kedélyét, vége volt a dalnak. Azért fel kelle találni olyan módot, mely biztosítsa az élvezetet s föl ne áldozza a művészetet. Így találták föl a kerek formát, tiszta átlátszó előadást, melyben nyugodni látszék a belé vetett gondolat, a magára hagyott költői szépség, mint kristályvizű medence fenekén a színes tárgyak. El kelle várni az alkalmat vagy a kedély hangulatát, hogy e dalok tessenek; s annál jobban tetszettek körülményileg, de nem szükségképpen úgy, hogy valahányszor olvastattak, mindig megkedveltették volna magokat. Volt ebben valami ünnepélyesség, valamely rideg művészet, hallgatag élet mint a visszhangban. E dalok, menten minden kelmétől, mellékestől, sőt még a frissesség parazsától is, saját költői világnézetet fejeztek ki; és az alakulás fokozatán lépcsőt képeztek, mondhatni formulázták a dalköltést. E modorban köttetett meg a dagály, az áradozás, az érzelgés. Oly ellentéte volt a nagyhangúságnak, mint a később vágyadásig üzendett elbeszélői szélességnek, népies terpedtségnek.
Ez a klasszikai dal ismertető jegye, tipikus alakja. Innen azok a rövid, a kedélynek egyes állapotait majdnem mozdulatlanul kifejező, képtermészetű, rendszerint epigrammai pontosságú s csattanású versek. Ha mondjuk, hogy ez a modor még az újabb költészetbe is átment, csak azt valljuk be, hogy egyik idő a másikba öltekezik. Bajza volt mester ilyenekben. Császár Ferenc, Kunosa, Sárosi, később még a legújabb időszakban Hiador is űzé, folytatá e nemét a dalköltészetnek, míg mai nap már annál ritkábban jelentkezik.
A lírának új, mozgalmasb, fordulatosabb formát Vörösmarty, Czuczor, utóbbi korszakbeli munkáikkal, Garay, Eötvös, Vachott Sándor, Pap Endre, Szemere Miklós, Riskó Ignác adtak. Erdélyből Kriza, Szentiváni Mikó hangjai vegyültek a dalköltészetbe hivatást tanúsító, bár kevés jutalékkal. Észrevehető volt azonnal, hogy a csaknem egy középpontra szorított tartalom elevenebbé erjedt meg az alak folyósságában; mintha forrásnak indult volna az előbb még mozdulatlan nyugalmasság. A rövidség, mint állandónak mutatkozó külső megtartatott, s a líra természetéhez ősileg tartozónak ismértetett. A gondolat jobban kezde kihangzani; mintha ércesedett volna; s ruganyossá tette a formát, midőn a dal hatása a végső sorokra bíztatott s utánhangzott a kedélyben azontúl is, mint az elhúzott harang, mint a húrpendület, s folytatá magát mint illat a rózsa életét. Ez a líra jelleme az első korszakban.
Az esztétikai, tulajdonképp lírai szükség ily módú kielégítésének, mely 1844-ig volt verseny nélkül uralkodó, csak egy hibázott. Nem volt ítésze, nem volt, ki esztétikai rangra jogosítsa; holott különben senki sem fogja ugrás, természettelen átfordulás nélkül összeköthetni a megelőzött és utána következett költői korszakot. Azóta mondják ugyan, hogy átmeneti volt az idő. De ez oly beszéd, melyet jól rosszul szoktak, de igen ritkán kellene használni; mert melyik idő nem átmeneti? A régibb ítészet nem szerette összevegyíteni Vörösmartyt Garayval, Czuczort Vachott Sándorral, az újabbi nem akarta odáig vinni fel a költészet történetét, legfeljebb Petődin kezdé azt, így igazságtalanság esett a szellemen. Oka, mert az ítészet maga is többet vesződött s vesződik a külső mint belső alakulással; elemeket, adalékokat emleget untalan, holott ez oly gyanús dolog, s bizonyosan mentő okokat, védveket ad a mai költő ifjúság részére, s indokolja makacsságát.
Eléggé ki valának emelve már eddigelé Czuczor és Vörösmarty, mint az új lírának is hősei. A határozott irány és költészeti módosulás, melyet mindkettő vett, teljesen behonosíták mindkettőt az úgynevezett regényes lírai korba; sőt az ő példáik még a klasszikai elv szakából oly édes vonzó erővel bírtak, hogy Garay utánok indult először „Csatár” hőskölteményével, mígnem visszatért magához, lírai szelleméhez, az időhöz, melynek választott gyermeke. Pályája több volt, mint rideg, elvont folytatás, még pedig lényegi, nem csupán adaléki oldalról. Azért nem is kellene szólanom arról, mit énekelt; hogy talán családi érzelmek, vallásos megadás, természetszemlélés, nemzeti hűség, hazai történtek átélése adák költői anyagát. Nem volt még olyan rossz költő, ki jó dolgokat ne dúdolt volna, de ez mind kívül van a művészeti tekinteteken; esztétikai tápot, épülést ilyen emlegetése soha nem ad; miért emlegessem hát akármelyik költőnél is? Garay saját egyéniségébe fogadta fel tárgyát, meglakatta vele keblét, hogy újra szülessék általa; ugyanazért előbb leszedte róla a közvetlen idomot, melyben mindenkinek nyilatkozik az, hogy magából fonja ki új alakban. Így az ő költeményei, a jobbak és igazán az őt illetők, mintegy szemünk előtt veszik fel a formát, szemünk láttára keletkeznek nem merev hanem folyó egységben. Különösen a balladai hang és alakítás az, melyet ő előbbi keménységéből kivevén elbeszélővé átpuhított, s újabb képességre feljogosított; s midőn így engedte a szigorból, nem csoda, ha áttévedt a hanyagba, a lazába; mert ez amazzal jár, de elnézetik, csak ne veszélyeztesse a gondolatot. Eötvös kevés lírát írt; de a géniusz bélyegével, forró kebellel. Neki a merevség fölengedtével is szűk volt a lírai forma, mint Vajdának; azért prózába öntse dali eszméket, mint ez. – Vachott Sándor felől helyesen mondaték, hogy a kedély jogaiért vívott; a tiszta lírának, mely szüntelen a szív közelében tartózkodik, nincs nála őszintébb kifejezője. Az örvendő ítészet, minő volt Kazinczyé, újkori Dajkának mondta volna. – Pap Endre kedves dalokat írt, Heinét szerencsével fordítá; így a regényes iránt bíra műérzékkel: mégis mint a pártus hátralőtt nyila, gyorsan szökik a görög világnézletbe vissza, s igen szép „Élet és dal” című költeményével, túlbecsülvén a görög klasszikait a keresztyén regényes fölött, anakronizmust követ el a szellem világában. – Szemere Miklós költeményei tartalmánál fogva teljesen ide tartozik s módjában is van költői eszmékkel rendelkezni, de kevésbé gondos az előadásban. Riskó Ignácnál vesz a belső frigy alak és tartalom között; Kriza, Szentiváni népi zamatot ízleltetnek, s készítik a haladást a még könnyebb lírai mód felé.
Ez a kor is magában hordá feloszlási elemét, mint valamennyi megelőzött és bekövetkezhető korszak. A klasszikai szabadosság, mely inkább külsőre vitethetik, itt már kezde bomlani, helyette igaz bizonyos fokú szabadság lépett; de nyomban jött vele a rímekkel való könnyebb elbánás, dithirambi kötlenség, tisztátalan jambus, népdali pongyolaság. Vörösmarty megszaggatja balladái versidomát, ritmusát; Garay, hogy nagyobb lélegzettel szólhasson, eggyé üti a rövid sorokat s niebelungeni mozgásba megy át, keresi a népit. Majd elvesz a tartalom feddhetlensége s valami genre-féle költészet áll elő oly igénnyel bár hogy népi legyen, de nem joggal is „A nagyidai vajda, Háry János, Cifra Laci, Petike, A tót diák dala, Rossz bor”, iratnak és tetszenek. Valami jelentkezik a költők szellemében, mi újhodást éreztet. 1843-ban Szakál Lajos költői névre igényt nem tartó, de sokban méltó népbarát azon vakmerőségre vetemedik, hogy „Cimbalom” nevű gyűjteményt csupa népdalokból összeállítva ad ki. A kritika nem gondolt ugyan sokat vele, hanem annál többet az alföldi nép, mely elkapkodá a könyvecskét. Benne voltunk az új időben.
Bár mennyire folyt is a népre gondolás versben, prózában, mégis a felsőségét, túlnyomóságot mindig megtartá ama komoly nem, mely Vörösmartynál „A merengőhez, Egy könyvtárban, A szegény asszony könyve”, Eötvösnél „Búcsú, Szörnyen szép”, Garaynál „A vész szelleme, Családi képek, Úti dalok”, Vachott Sándornál „A külföld rabja, A szenvedő hölgy” stb. költeményeket szülé. Mellesleg érintve, éppen ez időre hajlik egy ítészük2 abbeli kijelentése, „hogy a retorika volt fő a költészetben”; mi tulajdonképpen annyit tesz, hogy félig volt költészet; de ha csakugyan az volt fő, úgy minden költészet retorika.
A dalnak most következő alakulásában mi hamar feltolta s érezhetővé tette magát a költői eszmének szavad lábra kelése. A regényes líra, mint az általános jellemzésből is kivehető, annyiban áll ellentétesen a klasszikaival, hogy elfogulatlanul van tárgyaihoz; azért kevésbé válogat, s e részben a legnagyobb költői szabadság foka áll elő. Mert a tárgyak világának a költő szabadság foka áll elő. Mert a tárgyak világának a költő alanyisága tétetik ellenébe oly céllal, hogy ennek szereztessék teljes diadal amazok felett; mikor nem a tárgy határozza többé a költőt, hanem ez bánik szabadon azzal, kénye, kedve szerint formálván belőle alakításait. Természetes hogy így végetlen tartalom jut a költő birodalmába egyfelől, de az is bizonyos másfelől, hogy igen sok elem tolakodik a költészetbe, mely nem volt mindig odavaló, s a költői tisztaság igen könnyen meghomályosodhatik, mert megvesztegeti a kelmeiség.
Nem csalódom állítván, hogy a költészeti fejlődésnek ezen pontján a magyar irodalomban Petőfi Sándor áll legelöl, társakozván vele Tompa, Szász Károly, Lévay, Gyulai Pál, némileg Lisznyai; kitűnő színezetével a népiesnek, mi alatt, művészileg szólva, nem tudok egyebet érteni a könnyű, fékeitől vagy a forma nehézségeitől menekült, folyékony verselésnél. Az a szorongás, formai méregetés, mely a klasszikaiban törvény volt és szabadosságul nézetett, itt meg van haladva, sőt az első korszak félig használt szabadsága teljesen kipótolva. A líra tárgyai felett uralkodik az egyéniség. Természetesen, nem úgy értem e korszakot, mintha egyikből a másikba nem nyúlhatna át például régibb költő pályája s művészete az utána következő költészetbe, vagy a legutóbbi növendék nem térhetne vissza az előbbeni műalakításhoz. Nem úgy értem. Az említettek közül is Tompa, Lévai sőt Petőfi is kölcsönöztek valamit a megelőzött alakítási módból; vagy legalább azon indultak meg; de a költői pályát nem a kezdeti föllépés határozza el, hanem a derekas kiformálódás, kiváló szín és tulajdon eszmekör. És ezen művészeti kellékek betöltése adá szemeimben a regényes líra második korszakát, hogy a harmadikat azon ponton jelöljem ki, melyet előkelőleg Arany képvisel, mint aki a szétoszlással, felbomlással fenyegetett s rendetlenségre hajló korszakból, mint tudalmasan alkotó művész áll elő, s a tartalom gazdagságát a forma szépségével párosítván új költői világnézetet alapít meg.
Petőfi Sándorról mondhatni határozott vonásokat ismét az olvasó, mik a köztudalomba átmenvén önállásig kikerekített egyéniségben mutatják e geniális szellemet. Nekem azonban eszmeköre, tárgyvilága nem annyira feladatom, mint a művéset érdekében tett eljárása. E részben mondhatom, hogy vele senki sem áll egyenlő fokon. Ő a lírai mozgásba, mely az előbbeni korszakon át egyenlő hangtartásban fejezi ki magát, bele veté a többféleség, változatosság mozzanatát; azért versei nem álló kép, hogy egy gondolatot egyszerűen a legrövidebb úton vinnének át, hanem a fölvett hangtól eltérve, majd ismét visszafordulva, játéki menetet űzve, váltva, tehát annál szebben, elevenebben. A dalok régibb kompozíciójának egyszerűsége, melyet szabályosság néven ismér és méltat az esztétika, föllépte óta hátrahagyott, meghaladott lépcsőnek mutatkozik, melynél nem lehetett többé megmaradni. Így Petőfi nem a szabályosság költője többé; attól eltére mint az angol kert a franciától, mint a szabad patak a csatornától. Neki útjai vannak maga szerint, anélkül, hogy vesztené irányát. Ő legszebb és talán legtöbb versét ily változatokon viszi át, a hangot másítja, hasonlót nem hasonlóval, tétet ellentéttel gazdagít s elevenít föl; és poétai formájában kellemmel jelenik meg az érzelem, a gúny, a nedély. Az ő költészete harmónia. Sokat beszélnek a Petőfi népiességéről; ez mind az esztétika körén kívül esik. Lehet neki alföldje, pusztája, mint van mindnyájunknak, de mit ér, ha nincs az a költői egyénisége, mely az egész tárgyas világot öngócában mint kohban fel bírá olvasztani s maga képére alkotni, mint király a pénzt. Ha tehát én e költői egyénségre s alanyiságra vezetem az olvasó figyelmét: a művészet érdekében járok el. Nála minden mozgalom lüktetés; minden tagjában érverési gyorsaság; a golyósság buzgás, forrás, az első korszakhoz képest harcányozott módosulás. A lírai érzelem nála szinte cselekvénybe megy át; innen oly erős, ellenállhatlan hatása, mely megcsinálja a kedélyt, ha talán megromlott volna.
A korszak elevenségét, ifjúdott életrevalóságát mint haladási jelvonást kitűnőleg bírja Tompa, sőt gondolati gazdagsággal, mélységgel pótolja is azt. Ha e borongó, majd virágnyelven szólamló költőnél sokszor elesni látjuk az alakot és tartalmat egymástól, csak érintjük a szigorúan művészi körből való kitérés csekélynek mutatkozó első lépését. Ő a művészeti felsőséget hajlandó átengedni az erkölcsnek, közhasznúnak, érdekesnek. Így a művészet titkát igen nyilvánosan űzi, célját közelre tűzi, el is éri; de az nem több aztán véges célnál. Mindamellett ő egyike azon magasabb idomú költőknek, kikre néz a nemes tiszt és feladat, hogy a művészet eszméjét óvják s megtartsák a reá támadó kelmeiség ellen, melynek az újabb költői nemzedékből alig bír egy kettő ellenállani. Mint a művészet avatottjait üdvözli az új líra még Szász Károlyt, Lévai Józsefet, Gyulai Pált, kik a tömeges tartalom fölött mint öntudatos alkotók foglalnak állást, s tartják a súlyegyent amaz irány ellen, mely a népi elem ürügye alatt, mint már megjegyeztetett, vidéki poézist akar keletbe hozni. Ha Lisznyai Kálmánt is ezen nemesb idomú költők közé számítom, azt bizony csak néhány verseiért teszem, melyek tulajdonképp kivétel a nagyobb számú elprózaisodott költeményekhez képest és mellett, minőkre nem tudni hogyan vehet magának szabadságot, kiben költői lélek van. Lisznyaira már 1847-ben meg volt jegyezve, hogy „még a füvek, madarak minden apró tulajdonait s genealogiáját is oda írja egy tavaszi dalba”, hogy csupa ingredientiákból dolgozik; azaz tulajdonképp ő a kelmei költészet nagy mestere, behonosítója, a mellékességek dalnoka; vele tért ki az új líra csak imént fölvett útjából, s bár többen dolgoztak úgy mint ő, mindamellett nem bírták annyira művelni a kelmeiséget, hogy valami nagy reményeket ápolna iránta eddigelé a művészet. Mi lesz belőle utóbb, nem tudhatni. Lehet, hogy kiforrja magát, s talán határozott jellemet vesz föl s megállapodik egy időre, mint uralkodó ízlés; de én nem hiszem, nem óhajtom; mert veszteségül, hanyatlásul tekintem.
Eltudva ezen kitérést a dalköltészet, ballada, s költői beszély igen jelentes előmenetelt mutatnak s fölvett korszak folytán. Vegyük a Vörösmarty, Garay-féle balladákat, beszélyeket; és vegyük e kor legkiválóbb e nembeli terményeit leginkább Aranytól: meg fogjuk látni a hangmenet újdonságát, sőt hazaiságát is. Mint eddig, úgy most is csak kevéssé emlegetem, hogy ki mit írt, hanem inkább hogy miként: mégis lehetlen oda nem mutatnom az olyan előadásra, minő „Zách Klára, aztán Toldy Miklós” kalandja „hajdanában, danában”. Az utolsó fejlődési korszakot nem is mondhatnók bevégzettnek, ha a fölvett művészeti népiesség, mely a népben még öntudatlan, a költőknél már öntudatig nem volna víve; ha nem állna e korszak végén Arany János, mint amaz öntudatos népiesség kiváló képviselője. Nála a tartalom és költői elemeken keresztül tiszta formákig vívta ki magát a műeszme. Azért ő teszi a zárkövet a regényes lírai alkotásokhoz, vagy ő benne tér vissza költészetünk az első kezdethez, az eredeti népköltészethez; de ezen népköltészet nem oly közvetlen, absztrakt, öntudatlan munkásság többé, hogy belé kell gondolni a poézist, hanem tartalom és forma ár vannak egymás által szellemítve; az ebben, ez abban leli örömét, kényelmét, kielégíttetését.
Soha sem volt még módjában a magyar költészetnek ilyszerű s ilynemű megújhodás. Sohasem párosult ennyire ösztön és tudalom, élet és tan, elmélet és gyakorlat. Irodalmunk története meg fogná mutatni, hogy költészeti reformjaink jobbára idegen érsekben történtek, ismért, nem ismért világnézet által vezéreltettek, s előbb mintsem vélhetők kimerültek a legnemesebb törekvések, mikor úgy kelle aztán a világ valamelyik széléről előkeríteni egy-egy oltógallyat, hogy nemesíthessük az anyafát tovább is láthatni gyümölcsét. A művészet eredeti alakjai mai nap már megvannak ide haza, s nem kell többé kerestetniök se Rajna se Szajna partjain. Megtanulunk szólani a nép nyelvén mint a próféták, s egyszerűen mint az evangéliom. A nép és műköltészet tanulmányai kölcsönhatásba léptek, közös mederbe szakadtak, s áthaták egymást teljesen. – Midőn én tizenöt esztendő előtt a népköltészet ereklyéinek gyűjtésével, s még inkább tanulmányozásával kezdtem foglalkozni, egy barátom kérdezé tőlem: mit akarok azokkal a népdalokkal, felelém: azt, hogy írjatok a magatok közönségének, mint a népdal van írva a magáénak. E magyarázat akkor még bizonyosan érthetlen volt. Ma nem az többé. Magyarázat jelenleg az egész költői irodalom; de még dönthetlenebb a hazai ösztön, mely a szellem életébe csodálatosan szövi be magát s mintegy isteni ujjmutatás szerint dolgozik. E részben egy kézre munkálódik a történet, a földirati helyzet, a fajtaiság; és tisztába hozatik a művészet iránya. Nem ok nélkül lőn például a hollandi népnek elsősége a tájfestészetben. Hazáját a tenger vala elborítandó, s meg kelle menteni azt – a föstészet által. A magyar népiség ilyen hollandi föld a különböző nyelvű és módú fajok közepett; s megmentésére nincs más lehetőség, mint önségének a művészet által mennél hűbb kiemelése, felmutatása; ezért nem csoda, ha a költői szellem erősebben ragaszkodik nálunk a népieshez, mint netalán bármelyik európai népnél. A jelenségek ide mutatnak; és ez nem történt vaktában. A szellem útján történt minden; bennünket Isten ujja vezérlett. Most kérdezheti akárki, van-e szerves költői élet hazánkban a legutóbbi huszonöt év alatt: a felelet kész.
Végül óhajtanám, hogy jelen elmélkedéseim öregbítenék a költői nemzedék bizalmát a szellem fejlődése iránt, és pedig ne rettenne meg az irodalomtörténet lehető magyarázatain, melyek a múltba helyzik a költői tökélyt; s viszont ne becsülné túl a jelent, ha talán ennek is rajzoltatnak némely elsőségei „Minden kornak van Istene”. Introite, nam et heic dii sunt.
(Megjelent először 1855. a „Pesti Napló” szept. 13. 19. 20. 25. 29. okt. 16. 22. 29. nov. 10. 14. 24. számaiban.)
/1/ Egy szirtfok neve Albion partján Dover mellett, melynek tetejéről rohantatja le Shakespeare a már világtalan Glostert, Lear királyban; innen a neve is.
/2/ Gyulai Pál
