Szalay Károly: Carmen lugubre

Hát könny se rezdül milliók szemében
A sír körül »hol nemzet süllyed el«?
Vad, martalóc sereg, prédára készen,
 Győzelmi tort röhögve ünnepel.
Mit századok dühös hullámverése,
Tatár, török, labanc hiába vítt:
Ledönti most avult eszmék kelése,
Míg földgolyónkon bőszen átsivít…
A népjogok, szabadság és haza,
Lett újra a pusztítás jelszava?

Világítélet vet sorsot hazámon:
Szörnyű a bűn, amit szemére hány:
Hogy elnyomás, erőszak volt a járom,
Mellyel sebet tört népfajok nyakán;
s eltűrte, hogy dologtalan heréknek
Vígan tenyésszen jogtipró hada,
Míg ős ugart forgatva, árva népnek
Sok milliója éhen sorvada
S vak eszközzé vált zsarnokok kezén…
S így szolgált rája, hogy most tönkre mén.

Ez lenne hát Nyugat Nagy Szellemének
Népsors felett ítélő végszava?!
Kihez mohó zarándokink menének
S megittasulva tértenek haza;
S szöges korbáccsal vágva lomha népünk
Átokigától görbedt vállait:
Riasztgatának, hogy nyomukba lépjünk,
Feladva múltunk délibábjait
S jövőnknek üdvét másokban hivén:
Mosolygtak népünk jellemén s hitén.

S itt állva most a rémes véghatáron,
Mint torzító tükörből, ránk mered
Hazug világ gazsága, vérsóváron
S oly pőrén, hogy még hinni sem mered!
Lázálom őrjít ily rémek hadával,
Hogy elpusztulhat nemzet és e hon,
Mert senki nincs, ki néma bánatával,
Eszményivel, múltjával társ, rokon…
S körötte, míg népek bölcsője reng,
Mi rája vár: enyésztő, síri csend!

S én, nem törődve a halál lehével,
Nem látok-hallok, csak lelkem szavát,
Mely túltelülve népünk szent hitével,
Egy pontba gyűjti minden sugarát;
S a nagyvilágon egymagában álló,
Viharcibált magyar erényiben
Ott érzem a hullámcsapást kiálló,
Nagy, őserőt, amely sohsem pihen
S halálmadár sikongás közt: nevet…
S kiküzd e népnek örökéletet!

                          1919