Komáromi János: Menekülő kuruc

Egy késő novemberi éjszakán, persze nem most, de az ezerhétszáz és negyvenkilencedik esztendőben, egy istentelen, borban és egyéb italokban összerekedt hang kezdett átkozódni a sötét jaroszlói piactéren:

    - Hogy az Isten süllyesztené el ezt a búbánatba borult hazátokat, hát nincs emberséges ember, aki idevilágítana a szegény magyarnak! Lámpást ide, polyákok, mert pereputtyostul hányatlak ki az odútokból, ha megharagszok! Hé, cudarok, a szél vessen föl, alusztok-é vagy csak a fejedelem kicsúfolt katonáját akarjátok szállástalanul hagyni a hidegben? Hogy a bécsi császár legyen a pártfogótok!

    Még megeresztett néhány cudarságot, de csak a vásártér túlsó oldala kiabált vissza a bosszúságára, hol lezárt házak hallgatóztak a zúgó sötétségben s három jegenye hajlongott a vihar terhe alatt. Különben szitálni kezdett az első hó s a dühös magyar, miután hallgatózott néhány szünetig, megint csak megnyitotta csúnya száját:

    - Hé, ti hitetlen népség, akik nem átalljátok szemünkbe mondani, hogy barátja vagytok a hazátlan magyarnak, még a mécset is kioltjátok, mikor közétek vánszorog egy rodostói bujdosó?! Mert Rodostóból jöttem, halljátok-é! A lovamon jöttem volna, ha ki nem eszik alólam a moldovai farkasok, de így csak a két talpamon kutyagoltam idáig… Hé, ti hitevesztett kalmárok, hát van lelketek tinéktek, hova a hóra hajintjátok ki a lenézett kurucot?

    Itt megállt egy kicsit, elneszelt utána, de választ nem kapott, sőt ezúttal már a visszhang is elmaradt, mert újult erővel zúgott fel a szél. A havas felhők ott szálltak, alig hat araszra a jegenyék felett s a piaci házak lezárt ablakszemükkel olyanok voltak, mint egy-egy kripta… Sehol egy fénypont, egy közeledő nesz, csak az orkán fütyült és a sötétség dagadt egyre.

    A kuruc, ahogy még mindig a vásártér közepén ácsorgott, most már körülbelül sejtette, hogy vagy neki kell esnie a legelső kapunak, vagy meghúzódik valami félszer alá… A káromkodással is felhagyott már, mindössze egyet köpött maga elé:

    - Fulladjatok meg!

    S kotorászni próbált a ködmöne belsejében, butykost húzott ki onnét, a szájához emelte s nagy kortyok csúsztak le a nyeldeklőjén. Később visszahelyezte a butykost, letörölte kétfelől a bajuszát s annyit dörmögött magához:

    - Egészségedre, Andris bátyám…

    Ám ugyanakkor felfülelt a bujdosó, mert úgy tetszett neki, hogy az egyik sikátor felől léptek közelednek. Erre kinyújtotta a nyakát, leselkedve, mint a hiúz s nyomban észrevette, hogy gyönge világ kezd szétterülni a piac balfelőli sarkán, igaz, hogy alig-alig áttetszőbb, mint három szentjános-bogárka fénye… Később aztán felbukkant egy szegényes lámpás is, pontosan a sarkon… Egyszer elaludt, egyszer visszaerősödött…

    A rodostói vitéz ráordított magyarul:

    - Állj, vagy megsántulsz!

    A lámpás gazdája vagy megijedhetett, vagy értette a magyart, mert hirtelen megállt. A rodostói staféta most másodszor is rászólt, de már szelídebben:

    - Várj sorodra, amíg kifaggatlak!

    S azzal az ismeretlen lámpavivő felé indult az ismeretlen vitéz. És ahogy közeledett, botorkálva a köveken, a foszladozó homályból rendre kiütköztek a vonalai. Először egy félrecsapott báránykucsma ütődött fel, de a kucsmának felül kifordult a bélése, aztán az irdatlan csizmája bukkant ki, de mivel a balcsizma meg-megkésett egy féltaktussal, nyilvánvaló volt, hogy útközben lefordult valahol a sarka s a báránykucsma és a két csizma között legutoljára felmerült egy óriás… A dara akkor már csomókban feküdt a borzas szemöldökén, alatta fehérben világolt a szeme két ablaka, az orrával versenyen kívül vitte volna bárminő ormányviadal tiszteletdíját, a bajusza lekonyult, hogy az állát verdeste, ócska ködmön borult a vállára, de könyökben ez is feslett volt már, a térdén három veres folt rikított egymáson s rozsdás buzogány rejtegetett a ködmene jobb ujjában.

    Ahogy a sorokig dülöngött a rodostói utas, először óvatosan a lámpás mögé pislogott, honnan szűkmándlis, mokány legényke nézett vele szemet, aztán fölvágta a fejét:

    - Ki vagy, hé?

    - Ki vagyok? Hát Pórteleki Gergely vagyok! – vágta vissza hetykén a legényke.

    Hej, a másik oldalra csapta erre a kucsmáját az öreg:

    - Hát magyar vagy?

    - Az hát!

    - Csak nem a Pórteleki Antal fia?

    - De az voltam, amíg meg nem holt. Mert tavaly őszön holt meg, ugyanitt.

    Hej, visszalökte erre kucsmáját az öreg az iménti fülére:

    - Pórteleki volt az apád? Hát akkor fogj meg öcsém, de erősen, hogy el ne ájuljak itt mindjárt! Pórteleki András? Meghalt volna? És nem is üzent nekem, a kenyerespajtásának? Hejnye, hejnye! Mert tudod-e öcsém, ki áll itt most előtted?

    - Már honnét tudnám?

    - Hát Rozgonyi András! Az a kutya, nagyhírű Rozgonyi, ki a vadkerti csatában egy németet, meg egy dánt fojtottam meg a félkezemmel. Nem mondta az apád?

    - Sohase mondta.

    - Ejnye no, nem baj, azért biztosan büszke volt rám, mert együtt bujkáltam vele, meg Kapitány Andrással Ungvártól Lembergig. Mink hárman Andrások. Amúgy se hallottad a nevemet?

    - Nem én!

    - Baj, baj, öcsém, de azért örülnöd kell, hogy összejöttél velem. Mert én vagyok az a Rozgonyi András, aki hosszú bujdosásomban elsirattam két uramat, úgymint főgenerális úr Bercsényit, meg a fejedelmet, harmincnyolc esztendeje, hogy nem láttam a haza hegyeit, csak a köpenyegüket, oszt harminckilenc év óta alig voltam kétszer józan állapotban, különben meghalnék a búbánattól… Most pedig mindesembere vagyok Zay uramnak a rodostói portán. Hát mit szólsz hozzám, öcsém?

    - Örvendek az esmeretségnek.

    - Azt okosan teszed, mert mondhatom neked, hogy olyan fontos ember alig akad még kettő, mint az én személyem. De várj csak!…

    S itt másodszor is ködmönébe nyúlt Rozgonyi András. A kis Pórteleki kíváncsian nézegette a rodostói hírnököt, a szél seperni kezdte körülöttük az utcát s hócsomót vagdosott a házak falához… Üggyel-bajjal csak kikotorta azért a butykost és a legényre köszöntötte:

    - Az Úristen ne feledkezzen meg a szegény bujdosókról!

    Pórteleki szótlanul rábólintott. Rozgonyi nyelt azalatt, nem kettőt, de tizenhatot s akkor a legénynek nyújtotta az emigránsok harcieszközét. A legényke visszaköszöntötte:

    - Az Úristen adjon jóreménységet a rodostói magyaroknak!

    - Köszönöm, öcsém, majd átadom nekik, – s egy könnyet törölt el a markában.

    E pillanatban tizet kongott valahol egy harang. Ítéletidő volt már. Rozgonyi visszadugta a butykost:

    - S mondd már, öcsém, nem tudnád véletlenül, hol itten a háza Kőszeghy Zsuzsánna tekintetes asszonynak?

    - A főgenerális úr Bercsényi özvegy asszonynejének?

    - Már csakis. Levélbeli üzenet van neki Mikes Kelemen úrtól.

    - Hiszen éppen tőle gyövök. Mert hogy a héten kalmárzsidók fognak áthaladni az ungi Krajnyán, hát Zsuzsánnak nénénk valami üzenetet akar átküldeni velük a rokonmaradékoknak, a Hegyaljára. Máskor is el szoktam dolgozgatni a tekintetes asszonynénémnél.

    Rozgonyi módfelett megörült:

    - Helyes a beszéd. Nem mutatnád meg véletlenül a házat?

    - De meg én!

    S a késő estében megindultak, visszafelé a keskeny utcán. Rozgonyi András a fejét csóválta:

    - Oszt anyád van-e még?

    - Az anyámat én már nem ösmertem.

    - Oszt miből éldegélsz?

    - Hát csak, mint a többi néhány bujdosók. Innen-onnan.

    Rozgonyi András erre még jobban elkeseredett. A bánattól is, a butykostól is. Egy alacsony kőház előtt most megállt a legényke:

    - Itt vagyunk.

    Rozgonyi fölnézett. Rács fogta be az ablakokat, belülről sápadt világ tetszett át a függönyön s a középen súlyos kapu feketedett.

    - Megvárnál itt, öcsém?

    - Meg én, Rozgonyi bátyám.

    Rozgonyi intett, hogy nagyon helyes, aztán előkapta a buzogányt s olyat csapott vele a kapura, hogy belezúgott a ház… Pillanatnyi hallgatás lett utána, bent most csoszogás támadt, aztán ijedt hang a kapu mögül:

    - Ki az?

    - Ki? Hát az a cudar Rozgonyi Rodostóbul!

    A zár kettőt fordult s öreg szolga dugta ki a fejét:

    - Akkor nézzen be Rozgonyi úr s legyen üdvözölve a lengyelországi bujdosóknál!

    A kis Pórteleki kívülrekedt s ahogy Rozgonyi után becsapták a kaput, háttal nekidőlt a sarokmélyedésnek, fülére húzta a ködmönke gallérját a míg a szűk utcában szél és hó repkedett, tűnődni kezdett ezen a veszendőbe indult különös fajtán, melynek ekkor már csak maradéka tengett a török tenger szélén s néhány lengyel bujdosótelepen… Ő maga idegen talajban nőtt már s a haza fogalma csak olyannak szürkült föl előtte, mint más ember előtt egy régi-régi álomkép, hiszen a hazát ő soha nem látta. Sok dolgot nem is tudott igazán megérteni, de mindig meghatotta és keserű lett utána a szája, mikor egy-egy ilyen széltől-hajtott, kutyától-üldözött szegénylegénnyel sodorta össze a véletlen… A fejedelem akkor tizennégy éve feküdt már halottan a tenger partján, rendre elhullt hol itt, hol ott egy-egy nagy bujdosó s a magára hagyott többi földönfutó még dühösebben csapkodta ilyenkor az asztal sarkát s ha néhanap összeverődtek a vén Pórteleki tanyáján, reggelig forgatták a kupát, sötét homlokkal meredtek maguk elé, piszkolódva gyalázták a németet és siratták a hazát, amely fölött éjszaka ült Majtény óta… A kis Pórteleki legalább is így hallotta fiúcskakorában. S ilyenkor fojtogatni kezdte valami, de aztán álmos lett, elaludt s amire másnap kinyitotta a szemét, a bujdosók ismeretlen utakon veszkődtek már viharral, széllel, Varsó felé vagy a bukovinai hegyeknek törekedvén… Mert ez időtájban nem volt olyan zuga Európának, hol ez az elárvult kuruc meg ne hordozta volna a maga borús homlokát. A vándor utas messziről rájukismert már, mert vagy panaszkodtak keservesen, vagy az árokmenti kocsmában verekedtek, de soha senki nem tudta, merről jönnek, van-e még számítása lerongyolt életüknek s hol fognak egyszer végképp megállapodni? Egy hazátlan falka volt ez a menekülő karaván, mint a farkasok s Moldova úttalan-utain nem nemegyszer több volt a kuruc-farkas az erdei-farkasnál s ha komiszra fordult a tél, versenyt üvöltöztek egymással a havon… Persze, negyven esztendő óta egyre-egyre fogytak s ma már csak itt-ott kísértett egy-egy Rákóczi-talpas ténfergő alakja, küszködvén a korral és a reménytelenséggel… Rodostóból hat tavasz óta nem jött már üzenet s eleven csoda volt, hogy a nagyszájú Rozgonyi így betoppant most a jaroszlói tanyára…

    S amíg így tűnődött Pórteleki Gergely, azalatt hosszút lépett előre az éjszaka. Csak akkor rezzent össze, mikor belülről másodszor is felcsikorgott a kapu s kifordult rajtra a rozsdás vitéz:

    - No öcsém, már csak igaz fia vagy mégis Pórteleki pajtásomnak, hogy idekint dideregtél, míg a szegény bujdosóra új keserűség várt odabent… Hejnye! – és kedvetlenül forgatta hozzá rút gondoktól meggyötört fejét.

    - Talán a szállásomra mennénk, Rozgonyi bátyám, – invitálta a kis Pórteleki. – Jutna ott meleg hely kegyelmednek is.

    Rozgonyi ránézett zavarodva, tétován, mintha oda sem figyelt volna s csak a magáét hajtogatta:

    - Hejnye, hejnye… Mindennap egy új szomorúság a mi árva fejünknek. Már ezt így végezte nekünk az Úr s legyen meg az ő akarata mirajtunk. De nem tudnál itt valami jó kocsmát öcsém?

    A legénykét meglepte a szokatlan kérdés, aztán csöndesen ennyit mondott:

    - Arra át, a Szan vizének vagyon a nagy fogadó, de most színültig lehet mindenféle népekkel, kik napok óta gyülekeznek a holnaputáni vásárra…

    - Akkor gyerünk! – s egyet lökött a vállán.

    Az idő éjfélre járt s ők botorkálva haladtak egymás mellett a sikoltó éjszakában. Pórteleki lehajtott fejjel bandukolt, mintha nagyon elgondolkozott volna valamin s azonkívül a mécsre is vigyázni kellett. Rozgonyi alatt üresen kongtak az utcakövek, közben pedig olyanokat sóhajtott, hogy majd elfújta a lámpást:

    - Hejnye… hejnye…

    - Valami bánata vagyon Rozgonyi bátyámnak? – faggatta a legényke.

    - Hogy van-e? – s fölvetette bozontos képét. – Hát van! Öcsém, ismered-é Jávorka Ádám urat?

    - Az újvári vitézt?

    - Aztat, öcsém. Ugyan tudod-é, mi történt e jeles katonával?

    Pórteleki lecsüggesztette a fejét:

    - Ó, hogyne tudnám! Tavalyelőtt elhalt, éppen az országúton, mikor a város felé volt útban.

    Rodostó bujdosója maga elé dörmögött:

    - Hát így van ez. A Zsuzsánna tekintetes asszony említette föl s ezért nehéz az én szívem. Maholnap egy szilvafa alatt is elférünk már mink, nagy bujdosók… Pedig levél is jött Jávorka úrnak Rodostó városából.

    Pórteleki hallgatott.

    - Mikes úr írta a levelet. Hallottad-é hírét Mikes úrnak, kedves öcsém?

    - Nem hallottam.

    - Nem-e? Pedig micsoda jeles eszű egyén! Úgy reggelenkint, ha kifaragom neki a lúdtollat…

    Közben a fogadóhoz értek s így egyelőre megszakadt a szó a Mikes úr fényes nagy eszéről.

    Odabent hihetetlenül vegyes volt a társaság. Varsói borkereskedők aludtak a földre hintett szalmán, a kemence körül fáradt utasnép hajtotta le fejét a padkára, egy sarokban alkuszok magyaráztak egymásnak élénk taglejtéssel, hátul, a szín felé eső részben, egy medve nyalta a talpát s rettentő pánt fénylett a pofáján. Odébb havasi tilinkó siránkozott s egy török síp rikoltozott hozzá, közbe két pakular tapsolta ki a taktust a sajátszerű, meg-megzökkenő, cikázó gyors és vad hajdúnótához, hol magyar, hol oláh szöveggel, melynek rikító ütemeire anno Zsibó szilaj leventék pengettek sarkantyút a Nyárád vize mellett:

Majre-csajre – Molduváre,

Fut Havasalföldre…

    Rozgonyi a túlsó oldalon telepedett le, üres lócasarokra, egy füstös lámpa alá s maga mellé rakta ki az ócska buzogányt. A sípszóra felfigyelő és bólongatni kezdett hozzá:

    - Negyven éve nem hallottam, öcsém.

    Aztán tallért hajított az asztalra:

    - Bort ide, zsidó!

    Szétvetette magán a ködmönt, mert fojtó gőz volt odabent, elterült a félkönyökén s jót húzván a butykosból, szemszögletre vette azt a három katonát, ki a lóca másik végén bóbiskolt. Kettő ugyan hortyogott már, szétterített karral, de a harmadik, a piszeorrú morca, laposan pislogott a kuruc felé…

    - Császári emberek, – szólt halkan a kis Pórteleki. – Labancnehtek.

    - Tetves banda, – morgott rá Rozgonyi és egyet köpött oldalt.

    Az idő mászva haladt, a butykos hatszor lett már üres, hetedszerre is megtöltette a zsidó, Rozgonyi András eldűlt az asztalon s nagy közökben a bajuszába dörmögött:

    - Hát fölmegyek Zsuzsánna asszonysághoz… Bizony, olyan már a haja a lelkemnek, mint a decemberi hó. A szeme is elvénült s csak alig ismert rám. Odaadom a levelet, nézegeti, betűzgeti, gondolkodik, megint gondolkodik s azt mondja egyszer, hányan vannak még Rodostóba, Rozgonyi uram? Mondom rá, bizony már csak hárman a régi bujdosók közül: Zay úr, a básbug, Mikes úr, a litterátus, meg én, a nagygaratú Rozgonyi. Az asszonyság pedig csak néz maga elé, kezét odateszi az arcához, csak néz sajnáltam is már magamba, aztán annyit mondott még, hogy ha indulóba leszek Rodostóba, izenni fog valamit…

    Pórteleki odafigyelt:

    - Talán Mikes úrnak?

    - Igenis! – és tekintete elmerült a füstbe. – Mert nagy sora vagyon annak, öcsém! Zsuzsánnak asszony Zsuzsika volt még, mikor halálos nyavalyába esett a Bercsényi út második asszonyfelesége. És elhalálozván, Bercsényi úr még azon őszön hitestársává tevé a kis Zsuzsit s lőn emiatt Mikes úrnak nagy szomorkodása…

    - Aha!

    - Mert vonzalma volt a leányzóhoz, a reménység pedig nem kényeztette túlságosan.

    - S nem is tett próbát Mikes úr?

    - Nem, öcsém! Mert apró legényke volt még akkor és non habuit pecuniam. Hát így volt. De azért Mikes úr mindmáig nem ejté ki a szívéből Zsuzsika kisasszonyt… Bort, zsidó!

    A másik könyökre tette át feje súlyát a kuruc:

    - Lassan széthullunk, mint a levél. Nekem már emlékem sincs, öcsém, csak e libertások, – s két pénzt vett ki a ködmönéből. – E két libertás lesz a szívemen, ha egyszer elkaparnak. A másik libertásnak úgyis vége, örökre vége… Igyunk öcsém!

    De itt már zavaros volt a szeme Rozgonyi Andrásnak. Kihívóan forgatta a fejét, aztán hirtelen duhaj kedve támadt s odaintette a két sípost:

    - Hé, furulyások! Azt a siralmasat!

    Levágta a kucsmáját s két tenyerébe fogta összegubancolt üstökét:

Most az sovány unghi Kajnyán,

Az beregi Verhovinán…

    Halkan, szinte remegőn kezdte, de aztán felharsogott szilajul s a klarinét is belesikoltott az útonálló és menekülő talpasok keserűségébe:

Zabkenyéren, tót hajdinán

Nyögünk az nagy ínség mián.

    A kocsmatetőig tornyosodott az elfelejtett nóta. A két furulyás annyi lélekkel dolgozott, hogy cipóvá dagadt a pofája. Rozgonyi úr a füle körül illegette a tenyerét s könny futott le a bajusza hegyén… Az ivóban szerteszórva aludt már mindenki, de felriadt a három császári katona…

    Felriadt, szembenézett a vén kuruccal s összeröhögött:

    - Ein schäbiger Kurutz.

    Jaj, meghallotta ezt a rühes kuruc! Hirtelen kettészakadt a nóta s a rühes kuruc odaordított:

    - Kuss!

    Másodszor is ráröhögtek.

    Jaj, erre már vérbefúlt a szeme a fejedelem öreg vitézének! Súlyos öklével az asztalra vágott, felzörrent a lócáról, megmarkolta a rozsdás buzogányt s a három zsoldos közé röpítette…

    Iszonyú reccsenés…

    Aztán pillanatnyi riadt csönd, aztán szilánkokban porzott föl az asztal túlsó vége… A morva szétvert koponyával tátogott a földön, két társa üvöltözve rohant az ajtó felé:

    - Mordtat! Mordtat!

    A fogadó olyan lett, mint a fölvert hangyaboly. Lárma és futkosás támadt, valaki az alabárdosok után kiabált… A kis Pórteleki felkapta a véres buzogányt s rémülten toszogatta kifelé a bőszült öreget:

    - Menekülön, Rozgonyi bátyám!

    A vén kuruc megállt az ajtóban, visszanézett s hatalmas öklével megfenyegette a jajgató vásári tömeget:

    - Így jár, aki gyalázni meri a fejedelem katonáját!

    Aztán eltűnt…

    …Öt perccel később a bujdosók háza előtt kocogott már el a rodostói vitéz, de egymagában. Megzörgette a kaput, csönd lett utána, azonban senkisem jött ki… Különben virradni kezdett már, a szél tombolt s Rozgonyi András most egy másikat csapott a kapun…

    Erre halkan kinyílt egy ablak s Kőszeghy Zsuzsánna asszony tekintett ki a vasrács mögül. Fehér kötő volt a fején, olyan fehér, mint a télbefordult haja. Meglátta Rozgonyit és elcsudálkozott:

    - Hová, Rozgonyi uram?

    - Rodostóba! – kiáltott Rozgonyi. – Szorítanak a kutyák, mert megcsaptam egy németet!

    A tekintetes asszony nagyothalló volt már s csak a Rodostó szóra lett figyelmes. Bólintott rá és felmosolygott hervadtan, öreg-nénikésen:

    - Vigye meg hát Mikes úrnak, hogy gondolok rá…

    S óvatosan visszatette az ablakot.

    Messze, a kocsma felől, egyre dagadt ezalatt a lárma és a rikoltozás s ez a rikoltozás egyre közeledett a kuruc felé. A kuruc tudta, hogy a nyomában vannak. Egyszer visszanézett még, dacosan, konokul, aztán megfordult s gyors iramban átcsapott a lembergi országútra.

    Menekült.

    Az alakja törpült, kisebbedett, túl járt már a határon, olyan volt már csak, mint egy mozgó pont a méteres hóban. Aztán eltűnt végképp. A szél pedig zúgott s köröskörül farkas vonított az erdőkben.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf