Csengén János: Indali Gyula halálára

Meghalt — beszélik — ismeretlen okból
Bősz hullámsírba fojtva életét . . .
Ily szörnyen, ah ! az égi tűz rombol,
Koronás tölgyet hogyha szerte tép.
Meghalt! delén az ifjú-küzdelemnek,
É lni — nehéz játék volt ö neki
S elf áradott belé, miként a gyermek,
K i tüskén át a lepkét kergeti.
S ti nem tudjátok, erre öt mi bírta ?
О én tudom, habár nem ismerém.
Nem olvastátok? oly szépen megírta,
Mint dúlt a féreg élte gyökerén.
S hányszor kisírta bús dalába' lelkét!
Búgásitól meglopta a vadont;
Örült vihar száguldozd be telkét,
Hideg szelére lesárgult a lomb.
Szeretett forrón, égő szenvedéllyel,
De hit s remény kebléből elhala:
Hiába küszködött naphosszat, éjjel,
Nem biztatá a lyány szelíd szava.
Verejtékét nem volt ki letörülje,
Illesse csókjával nemes nyom át;
Visszhangtalan éj dermedett körülte,
Csak dal zengé be keble templomát.
A csalogánynak sorsa, hogy daloljon,
Habár a szíve megszakad belé ;
Könny rá, nem több, csak egy szemből omoljon,
Jutalmát a dalos már fölleli.
Dalod megnyerte bőven e jutalmat:
Nincs szem, melyet könnyekre nem fakaszt,
О mért hogy ajkad már örökre hallgat
S szegényebbé lön sok dalos tavaszt?
Vagy most se lett ez ajk merőbe' néma?
Oly szenvedés tán meg se halhatott’!
Hullám-morajba', síró szélbe' néha
Zokogó hangod tán még hallatod ?
Hallgass, hallgass ! . . gyönyörrel hallanálak,
Hírből, halálból, lelkem így szeret —
Pihenni így se hagytak földi álmát:
Ott hadd legyen hát nyugalom veled!