Dékány Károly: A szálláson

Lobban a tűz, tápászkodnak
az igricek s mire a láng
piros nyelve hamuba dűl,
ropog a föld, ég a csalit.

Véres testek hevernek szerte,
bokrok alatt, az utakon…
Nagy ég, mi ez? Felelj! Hajnal,
vagy az alkony? Én nem tudom.

Sirathatunk újból és újra;
én a mérleg nyelvét lesem:
véres gyökér, véres hajtás,
értelmetlenség, értelem?

Táltost idéz és mankót farag
Dózsa népe – egymásra lelt –
s a romok közt pókok szövik
hálóikat, az ősi cselt.

*

Jöjj, fogjunk kezet, ifjú barátom,
a ház mögül a halál les reánk,
a földünk ismét vérre szomjazott
– ez a mi hazánk.

Vér nélkül itt a rend se volna rend
– hóhéroknak adózunk szüntelen –,
hát ha vér kell, hogy éljen ez a föld,
vérzünk – jöjj velem!

Add a kezed, ifjú barátom,
ma szentek vagyunk, ég a városunk
– e máglyára az ébredő világ
nagyon rászorult.

*

Oh, meghalni mi mindig tudtunk
– emberül, bátran mint a szentek,
akik míg égnek, énekelnek –,
de élni soha.

Mi akartuk a békét, rendet
– most ez a rend: a tűz, a vérzés;
most ez a láng az égig érés
földi bélyege.

Ím itt a nép: húsz-harminc legény
s én, a betegszívű rímrakó,
ki olyan rímet mint e puskaszó,
még nem írt soha.

*

Örömmámor s mihaszna ének,
– de szép is vagy te égig érő láng –
de kezünkben még fegyver füstölög.

Oh, szabadok mi még nem vagyunk,
csak rést ütöttünk börtönünk falán
s orrunkig ért a szabadság szele.

Még hull a vér, kopog a tető
és korgógyomrú acélszörnyeken
itt kanyarog át köztünk a halál.

Barátaim, lépjünk csak tovább,
ma latrokká, vagy hősökké leszünk
és holnap – talán – békén alhatunk.

*

Nem kérdezem neved – nincs időm –,
megőrzöm fagyos, fehér arcodat,
– fejünk felett már hull a vakolat;
na, Isten veled, nekem már nem árt.

Hogy ugatnak a gyilkos vas-ebek,
most nem válogat, habzsol a halál,
– de tán az jár jól akit megtalál,
a többi úgyis rabláncra kerül.

Népem, ha tudnád amit én tudok,
hogy holnap itt már egyőnk sem marad,
csak holtak, s bénák, mint a gondolat,
mely lelkeinkben vergődik tovább.

Budapest, 1956. okt.
Oly sok viszály után, 1989.