Agyagfalvi Hegyi István: Trianoni olvasó

Olvasom, olvasom,
fekete olvasóm…
Gondszemek peregnek:
cipő a gyereknek
ruha az asszonynak
festés a szalonnak…
A háló úgy marad,
kéne egy új kalap…
A fa már fogytán van,
a cseléd kórházban…
Sógorék itt jártak,
színházba hínának,
mit mondjunk, mit tegyünk?
elmegyünk, nem megyünk?
(Két pengő… négy pengő!
legalább hét pengő!
Villamos, ruhatár…
nem futja, ugyebár?)
Hogy leszünk utána,
hogy jut majd ruhára?
Olvasom, olvasom,
fekete olvasóm…
Közeleg karácsony!
Nagy baj lesz, úgy látom!
Lesz fa, vagy nem lesz fa?
(más mint a keresztfa?…)
Mi lesz a sonkával?
Ünnepi tortával?
Ajándéktárgyakkal?
Gyermeki vágyakkal?
Asszonyi könnyekkel?…
(Gyerünk a szőnyeggel!
Mégse… az családi!
Nem lehet megválni!
Inkább majd egyebet…)
Mit lehet, hogy lehet?
Mindig csak rossz jöhet?
Mindig csak egyfelé?
Mindig csak lefelé?
Sohasem másfelé,
mindig a sár felé?
Olvasom, olvasom,
fekete olvasóm…
ujjaim remegnek,
gondszemek peregnek…
Nagyobbak, kisebbek,
egyformán sietnek,
szívemen forognak,
lelkemen kopognak…
Megjönnek, elmennek,
– kővé vált könnycseppek –
csak egy is el nem vész,
visszatér az egész!
Olvasom gyötrődve,
rab vagyok örökre!
Olvasom, olvasom,
fekete olvasóm…