Sántha Károly: Nehéz napokban

Gyászba borult a magyar-ég,
Vagyunk-e még, leszünk-e még?
Harag-é ez, bánat-é ez,
Ami rajtunk most erőt vesz?

Itt bujkál majd, itt integet
Kertek alatt a kikelet,
De mosolya elhalványul
Hulló könnyek fátyolátul.

Neked dalol, szántóvető,
A barázda-billegető,
Ám mit gondolsz te most véle:
Lelkeden a gond ekéje.

Jöhet vissza fecske, gólya,
Békés kunyhók hű lakója:
Nem köszöntik nyájas arcok,
Ki még él, vív lelki harcot.

Magyar lányok, szép virágok,
Bánatosan nézek rátok:
Nem örömre nyit a rózsa:
Tietek csak a szúrósa.

Ha csattog a fülemüle,
Bús menyasszony zokog vele:
Sírva gondol a párjára,
S boldogtalan hazájára.

Gyászos nők a búgond mellett
Így szítják a honszerelmet:
Kár volt nekik ott meghalni,
De feltámad valamennyi.

Csillag ragyog vak éjjelen,
Bánatban a honszerelem,
S gyújt szent lángra: fel a gátra,
Aki magyar, nem áll hátra!

Aki magyar, mind merészen
Szálló sasként napba nézzen,
Minden népek félve lássák
Szemünk tüzes villámlását.

Süt a nap s nem látunk mégse,
De világít hitünk mécse,
Amely biztat, hogy reméljünk,
Mert van jogunk rá, hogy éljünk.

Ezer éve élünk itten,
Megtart minket a nagy Isten,
Visz új és új ezer évre,
Dicsőségről-dicsőségre.

Turul madár szárnya bontva,
Hírnevünk száll a mennyboltra;
Kiderül még a magyar-ég:
Voltunk mi már, leszünk mi még!

                           1919