Dalmady Győző: Királyi romok

E fekete romok a kopár hegy fölött,
Századokat láttak születni és halni!
Az ősi folyamnak, mely alant hömpölyög,
Idáig felhatnak bánatos siralmi.

Leülök egy kőre és elgondolkozom:
Király fény lakott egykor kevélyen itt!
A világ folyása megváltozott nagyon,
Pusztulásnak látom most sötét képeit.

Hallgatnak a falak, a terem oly üres!
Csak a szellő jó-megy, föl, alá untalan.
Minden bokrot megráz, minden zugban keres,
Azután feljajdul, hogy minden oda van!

Görgyedez a fűszál, átkos itt az élet,
Csókolja a követ: tiporja össze már!
De a kő nem hajt rá, önmagába mélyed:
Sötét gondolata századokat bejár.

Hajdan a dicsőség sugarában égett,
Most a porban fetreng. Nem akad jobb helye.
Iszonyú gondolat, iszonyú ítélet!
Napról napra búsabb, feketébb lesz bele.

A nehéz emlékek mind gyötrőbben nyomnak,
Alattok a dúlt fal sok ily követ lehány!
Fele sincsen meg már a magas toronynak,
Azt hisz, evvel is könnyebbíthet magán.

Sötétül, sötétül az orom, a környék,
Az utolsó hang is elnémul odalenn,
Kifáradt az élet, csak a szellő nyög még,
Mintha minden várna, figyelne körülem.

A dicsők, kik régen lehunyták szemöket,
Éjféli órára fejőnek ide mind,
Szétnéznek a komor éjjeli táj felett,
Hogy tovább aludni kedvök legyen megint.

Szívem összeszorul, fázik minden tagom,
Tőlük remegek-e, bár még nincsenek itt?
Vagy a vihar szelét érezem arcomon,
Mely villámterhesen süvöltve közelít?

A romok homlokán ijesztő fény gyúl ki,
Nyitott szemök mélyen meredez az éjbe:
Tán a múltat látják valahol kigyúlni,
A másvilágból is szüntelen kísértve!