Tóth Árpád: Prospero szigetén

/Egy Babits-ünnepély prológusa/

Kik összegyűltek ma e teremben,
S kiket meleg fényével átitat
Csodákra váró, méla mélyű csendben
A szívekből kigyúló áhítat,
Köszönöm ím a bennetek parázsló
Tüzet az idők komor hidegén,
Legyetek üdvöz egy nemes varázsló,
Egy tiszta költő arany szigetén.

Igen, míg künn a bús kor rossz viharja
Vak hullámokkal zúzni fenyeget,
S a vén világot jajgatni kavarja,
Hajókat sújtva és reményeket,
Óh jertek, megpihenni, felpihegni
A parton, ahol megtörik az ár,
Ahol a vad vész verve búj lihegni,
Mert Prospero varázsvesszeje vár.

Igen, őhozzá menjünk mind mi most el,
Hozzá, ki mint az, kit Shakespeare beszél,
Mint Prospero, a bölcs varázslómester,
Szelíd szigetjén elvonulva él:
Míg hömpölyög körül a tenger árja,
Az ő szigete enyhe csodatáj,
Hol trónra visszahívtát csendben várja
Tündéri szolgák közt a halk király.

Itt, hogyha botját emeli a mester,
Lebegve árad édes, lágy zene,
Mely mondhatatlan mélyekből remeg fel,
Mintha a föld bús méhe zengene,
Mintha új lelket öltene az ős por,
Melyből az ember szíve vétetett,
S mély sóhajjal az édenkerti őskor
Vágya rázná a lombos vétkeket.

S tovább emeli vesszejét a mester,
S míg muzsikálnak a fák és kövek,
Az alkonyégen táncos, könnyű testtel
Ragyognak fel nagy, szűz csillag-övek;
Fényükből Isten szeme néz le égve,
S új Göncölként gyúl a sziget felett
Hét hófehér pecsétű tiszta Béke.
S ibolyás sarki fény: a Szeretet!

Oh jertek, jertek e tündérszigetre,
Vad tengerek bús száműzöttjei!
Itt balzsam vár a sebbel vert szívekre,
A jó varázsló kebelére hí:
Nincs rossz dagály, amelynek nincs apálya,
A bomlott hab ma zúg, holnap siket,
De áll a költő-megszentelte pálya,
A dús, vigasztaló, örök sziget.

Jertek, hadd hallja a sziget királya,
Hogy ujja nem ver meddő húrokon,
Hogy szívünk meleg és piros korállja
Az ő szigete földjével rokon:
Vigyük e szívet hozzá mindahányan,
S hű seregét, mely meghitt körbe gyűl,
Hadd hallja zengni a zenés magányban,
Üdv Prosperonak! – Nincsen egyedül!