Közi Horváth József: Az igehirdető Mindszenty [II. rész]

A prímási székben

     

Nem volt még esztergomi érsek, aki főegyházmegyéje határain belül és azokon kívül annyi szentbeszédet mondott volna, mint ő. Ebben a vonatkozásban érsekelődjei legnagyobbikát és a magyar szónak utolérhetetlen mesterét, Pázmány Pétert is felülmúlta.

    Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy érseksége és prímássága szabadon töltött három és fél évének fontosabb hazai szentbeszédei – teljességükben vagy bő vázlatban – írásban is rendelkezésünkre állnak. A félhivatalos katolikus kőnyomatos, a „Magyar Kurir” ugyanis egészen vagy kivonatosan közölte a szövegüket. 1945-ben és 1946-ban elmondott jelentősebb prédikációi „Igazság és szeretet” címmel nyomtatásban is megjelentek a „Katolikus Főiskolák Baráti Körének” a kiadásában. Ebből a kettős forrásból vette át őket a Dr. Vecsey József által szerkesztett, Münchenben megjelent háromkötetes „Mindszenty Okmánytár”.

    Vecsey bevezető megjegyzései szerint Mindszenty prímás beszédei és nyilatkozatai „nyelvi kifejezésmódjukat illetően szembeötlő stílusbeli egyenetlenséget mutatnak.” „Magyarázatul – írja – arra kell emlékeztetnünk, hogy ezek java az egyház és szabadságjogaiért folyó harcok közepette született, amikor azonnali cselekvésre volt szükség. Ezek tehát rögtönzések és esetleg pontatlan gyorsírói lejegyzések nyomán láttak napvilágot. Különben Mindszenty bíboros, ha csak tehette, beszédeiről vázlatot készített és azokat a sajtó rendelkezésére bocsátotta. A közölt beszédszövegek így nem ritkán vázlatok, máskor sűrített vagy hézagos kivonatok.” „Mindez – írja a bíborost zalaegerszegi káplánkora óta ismert kiadó – nem vonatkozik a pásztorlevelekre és a jelentősebb beszédekre. Ezek olvasásakor elgyönyörködtet a hercegprímás színes, barokkpompájú, de erőteljes, fordulatokban gazdag, egyéni stílusa. Mestere a szónoki ,elhallgatás’ művészetének, ama felismerés tudatában, hogy a kényszerű politikai helyzetben a ki nem mondott szó a leghangosabb kiáltás.”

    Jelképes jelentősége volt annak, hogy az új érsek 1945. október 7-én székfoglaló szentbeszédét a „Dunáról és az elszakított észak-magyarországi hegyekből orkánszerűen előtörő és az üres ablakokon betörő viharral szinte versenyre kelve” mondta el. Valamint annak is, hogy a beiktatáson részt vett a megszálló orosz haderőnek egy magasrangú, magyarul is beszélő tisztje, Sviridov alezredes, aki hamarosan Vorosilov marsall utódjaként a megszálló szovjet haderő főparancsnoka, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság Elnöke és – a háttérből – a magyarországi kommunista egyházpolitika legfőbb irányítója lett.

    A 79. esztergomi érsek székfoglaló beszédében főpásztori és prímási programját a következő mondatokba sűrítette össze: „Több mint negyedszázadon át lelkipásztor voltam. Akarok is pásztor lenni, aki ha kell, életét adja juhaiért, Egyházáért, hazájáért… Akarok lenni népem lelkiismerete, hivatott ébresztőként kopogtatok a lelketek ajtaján, a föltetsző tévelyek ellenében az örök igazságot közvetítem népemnek és nemzetemnek. Ébresztgetem nemzetünk megszentelt hagyományait, amelyek nélkül egyesek talán igen, de a nemezt nem élhet…”

    Egy hét múltán a pesti Szent István bazilikában a fővárosi hívekkel találkozott. „Eljöttem – mondta nekik –, hogy pásztor és nyája egymás szemébe nézzen, a szívekből kölcsönösen olvasson és Istentől erőt meríthessünk…”

    Délután a Bazilika előtti teret zsúfolásig megtöltő ifjúsághoz szólt. „Légy üdvözölve – kezdte – hazánk ifjúsága, biztató tavaszunk az ősz borújában, akik itt előttem alkottok embererdőt, vagy szerte magyar földön vagytok együtt ugyanannak a két gondolatnak, Egyház és Haza gondolatának jegyében…” „A mi eszményünk – folytatta – olyan Magyarország, amelynek alapja a vallás-erkölcs, támasza a nemzeti érzés, fiai és leányai hívők és magyarok…”

    Azoknak a száma, akiknek alkalmuk volt az új egyházfőt közelebbről megismerni, napról-napra nőtt. A néhány hónap múltán bíborossá is kinevezett érsek-prímás ugyanis, visszahúzódó természetű elődjének, Serédi Jusztiniánnak gyakorlatával szakítva, a fővárosban is és egyházmegyéjének vidéki városaiban és falvaiban is, nagyon sok egyházi funkciót végzett és igen gyakran prédikált.

    A prímásságot is elsősorban lelkipásztori feladatnak tekintette. Mint az egész magyar katolikus egyház feje nem elégedett meg a püspökkari konferenciákon és a Katolikus Akció országos értekezletein való elnökléssel, hanem kezébe vette a lelkipásztori munka irányítását. Országos és nemzetközi segélyakciójával élelmiszert szerezett a fővárosnak és az ipartelepek éhező lakosságának, a lelkiélet elmélyítésére elindította az engesztelő és lelkigyakorlatos mozgalmat; a hitvallásos iskolák védelmére életre hívta a Katolikus Szülők Szövetségét és – mindenekelőtt – megtervezte, megszervezte és hihetetlen lelkesedéssel és munkabevetéssel páratlan sikerre segítette a Mária-évet, amelyhez hasonló nagy és szép lelki megmozdulás századok óta nem volt Magyarországon.

    A ténylegesen másfél évig tartó Boldogasszony Évét 1947. augusztus 15-én Nagyboldogasszony ünnepén nyitotta meg az esztergomi bazilikában. Megrázó szentbeszédében, amelyet érdemes betűről-betűre elolvasni, rámutatott az ünnep kettős, hitbeli és nemzeti jellegére, megrajzolta az ország szomorú állapotát, amelyben „a vallás és erkölcs magánügy, a bűn viszont közügy lett…” Nyomatékosan kérte hallgatóságát és rajta keresztül az egész magyarságot, hogy „bűnbánó, tékozló fiúként” térjen vissza „az ezeréves történelmi útra, amelyről új boldogság ígéretével cslárdul” lesodorták.

    A megnyitástól kezdve a záróaktusig szakadatlanul járta az országot. Alig volt nagyobb vidéki központ, vagy zarándokhely, ahol ez alatt a másfél év alatt meg nem fordult volna és nem prédikált volna.

    Varga László jezsuita atya, maga is mestere a szónak, aki Mindszenty tényleges érseksége alatt sokat tartózkodott a bíboros környezetében, így jellemezte a szónok és igehirdető Mindszentyt: „Szeretett és tudott beszélni, de mint szónok is egészen egyéni formát talált magának. Nála a beszéd nem volt önmagáért, valójában nem élvezte a szó varázsát és a művészi mámort, amely a szónokot és hallgatóit egyformán elbűvöli… Minden mondata a cél és cselekvés irányába tört és ajkáról fontoltan, megmérten pattan el a szó, mint a nyílvessző a mesteríjász húrjáról… Okfejtése tudatosan egyszerű, tömörsége világító, előadása nyomatékos. Néha a gúny finom pengéjét is megvillantja, de mindig előkelő komolysággal… Kitűnően ismeri a magyar irodalmat, a legújabbat is. De úgy látszik, Pázmányt, Vörösmartyt és Gárdonyit forgatta leginkább, mert bennük találta meg azt a veretes beszédkódot, amely igényének leginkább megfelelt…”

    Hozzátehetjük, hogy talán a magyar irodalomnál is jobban ismerte a magyar történelmet. Szentbeszédei ugyanis tele vannak a magyar múltból vett példákkal és hasonlatokkal. Hallgatósága előtt nemcsak a magyar szentek életpéldáit, hanem egyházi és világi nagyjainkat is sokszor idézi.

    Szentbeszédeiből nemcsak azt látjuk, hogy kitűnően ismerte a magyar múltat, hanem azt is, hogy szíve mélyén meleg szeretettel melengette a történelmi Magyarországot. A magyar földet „egy hatalmas misekehely”-nek látta. „A kehely-völgy – mondta 1947. június 8-án, a hatvani eucharisztikus ünnepségen – a magyar Alföld, a kehely pereme a hegyláncolat köröskörül. Balszerencse, igazságtalanság és hitványság letördelték a kehely peremét. Megmaradt a kehely mélye vér- és siralomvölgynek…”

    Prédikációiban gyakran emlékezik vissza családi otthonára, szülőfalujára, szombathelyi diákéveire, zalaegerszegi plébánosságára, veszprémi püspökségére és a nyilasok börtönében eltöltött hónapokra is.

    Plébániákat, iskolákat, szerzeteket vagy karitatív intézményeket megtisztelő látogatásai alkalmával mondott beszédeiben sehol sem elégedett meg általánosságban tartott hitbeli oktatással vagy erkölcsi intelemmel, hanem a mondanivalóját mindenütt a konkrét helyi viszonyokra szabta. Ezért a beszédei mindig aktuálisak és érdekesek voltak. Ezt azáltal érte el, hogy – mielőtt valahova elment – alaposan informálódott az ottani helyzetről. „Amikor ideindulóban voltam, – így kezdte 1946. május 26-án Szentendrén a bérmálási prédikációját –akartam ismerni ennek a helynek a hitbéli múltját. Felkérettem az irattárból a régi egyházlátogatási jegyzőkönyveket. Amit ezeken a sárguló, öreg lapokon találtam, az nemcsak engem érdekel, hanem titeket is…” Aztán az egyházközség régi és élő híveinek hitéletét összehasonlítva hol dicsérte, hol pedig az ősök nagyobb buzgóságának a követésére buzdította hallgatóit.

    Gondosan készült beszédeire. Soha nem ment fel a szószékre készületlenül. De azért, ha a szükség úgy kívánta, improvizálni, rögtönözni is tudott.

    Ennek legmeggyőzőbb és legszebb bizonyítékát 1947. május 4-én Szentgotthárdon szolgáltatta, ahol a cisztercita apátsági templom búcsúján megjelent vasi és zalai híveinek prédikált.

    Prédikációjának a tartalmát így foglalta össze: „Valaha minden magyar táj felett ott virrasztottak a várak. Ezt a tájat is őrizte, védte, biztosította Németújvár, Szalónak, Körmend, Csáktornya. Ezek a várak immár a múltéi, csak a regék és felfutó borostyánok beszélnek omladékaikon a régi dicsőségről, régi emlékekről, régi szerepekről. De várak nélkül nem élhet a mai nemzedék sem. És Istennek hála, állnak a mi váraink, a mi erősségeink: szülőföld temploma, katolikus iskolája, a családi szentély és a megszentelt temető…”

    Az istentisztelet végeztével a hallgatóság hazafelé indult. A bíboros az apátságba vonult vissza ebédre.

    „Ekkor – olvassuk a szem- és fültanú beszámolójában – porosan, izzadtan egy újabb tömeg érkezett az apátság elé: hegyháti magyarok, többségükben protestáns falvakból. Hajnali órákban indultak 20-30 kilométeres távolságból. Többórás késéssel érkeztek, mert az ÁVO mindenfelé elállta az útjukat, mondván: Mit kerestek ti ott a pápista Mindszentynél? De nem hagyták magukat, erdőkön és dűlőutakon keresztül eljöttek Szentgotthárdra meghallgatni Mindszentyt. Mikor megjelent az apátsági lakosztály erkélyén, a hegyhátiak kórusban harsogták: „Hercegprímás Úr! Mi is kérünk egy kis vigasztalást!”

    „Amikor a vigasztaló is vigasztalásra szorul, – kezdte a szíve mélyéig meghatott bíboros – csak nehezen tör föl ajkára a szó. Magam is azokat a magyar utakat járom, mint Ti. Úton-útfélen romok, elhullott harci szekerek, hevenyében behantolt sírok… Mindenfelé, ahol járok, az átélt borzalmaktól rémült asszonyszemekkel találkozom, síró anyákkal és hitvesekkel, mert a fiúk vagy a férj még nem tért haza, vagy most viszik kifelé… Csak az Istenben van reményünk! És ebben az ezeréves végvári magyar földben, amely mindig hűséges maradt Hozzátok, ha Ti is hozzá! Drága Hegyháti és Őrségi Magyarjaim, a Ti őseitek védték ezt a földet német, tatár, török ellen évezreden át…”

    Befejezésül az 1664-ben lezajlott szentgotthárdi döntő csatát idézte, „amelyben a Nyugat győzött a pogány török ellen éppen ezekben a késő déli órákban.” A szentgotthárdi döntő csatát újabb győzelmek követték: „A félhold hatalma lehanyatlott…” Nem vont párhuzamot a múlt és a jelen, a török és szovjet megszállás között. De minden hallgatója megérezte, hogy a vörös csillag lehanyatlásának elkövetkezésére gondolt, amikor utolsó mondatként elhangzott a vigasztalása: „Végvári magyarok utódai! Ez a Ti reménységetek és mindannyiunk reménysége, mert ma az egész ország egy romokban heverő végvár…”

    Nekem, valahányszor beszélni hallottam, mindig imponált, hogy – szemben azzal a felfogással, amely abban az időben kötelező illemszabálynak tartotta, hogy gondolatai és érzelmei kifejezésére „úriember” csak az irodalmi nyelvet használhatja – nem szakított teljesen szűkoebb hazájának, a vasi Hegyhátnak tájszólásával. Ezáltal előadásai és szentbeszédei sajátosan egyéni színt kaptak. Azzal, hogy emiatt egyik-másik nyelvész és irodalmár szigorúan megbírálta, keveset törődött.

    Nem túloznak azok, akik szerint Mindszenty bíboros már érsek-pírmásságának idején korunk legnagyobb keresztény igehirdetői sorába emelkedett, aki a két szent érzelemnek, a vallásosságnak és hazafiságnak felkeltésével és azoknak összekapcsolásával egészen letartóztatásáig eredményesen tartotta a kereszténység és magyarság védősáncait a marxista ateista és a szovjet imperializmus dühödt rohamai ellen

    Szentbeszédein kívül Mindszenty bíboros érseki és prímási körleveleivel is hirdette az Igét. Mivel se a sajtó, se a rádió nem állott a rendelkezésére, pásztorlevelein keresztül kereste a maga és az egész püspöki kar számára a kapcsolatot a hívekkel.

    A körlevelek mindegyikét, azokat is, amelyeket a püspöki kar nevében adott ki, maga fogalmazta. Rövid idő alatt olyan tekintélyt szerzett magának, hogy főpásztor-társai ellenkezés nélkül és egyöntetűen követték az irányvonalát. „A készen vitt szöveget – emlékezik vissza a választási körlevéllel kapcsolatban – szakaszról-szakaszra ismertettem a főpásztorokkal. Mindnyájan szükségesnek tartották az általam javasolt részletességet s azt, hogy konkrét tényekre való hivatkozással tárjuk híveink felé a súlyos visszaéléseket is…”

    Aki ezeket a körleveleket elolvassa, annak nem kell bizonyítani, hogy Mindszenty Józsefnél korábban és bátrabban senki sem szállt síkra az emberi jogok védelmében.

    A szószékekről való felolvasásra szánt körlevelek nem az oroszok és kommunisták által ellenőrzött postával, hanem megbízható futárok segítségével jutottak el a plébániákra.

    Mint tényleges prímás háromszor járt külföldön: kétszer Rómában, egyszer pedig Kanadában s az Egyesült Államokban.

    Rómába először esztergomi érsekké, másodszor bíborossá történt kinevezése után látogatott el.

    Hivatalos egyházi teendőinek elintézése után mindkét alkalommal kereste a kapcsolatot az Örök Város magyar kolóniájával és az olaszországi menekülttáborok magyar lakóival. Megjelenésével, szentmiséivel és szentbeszédeivel mindenütt reménységet öntött földönfutóvá lett honfitársai szívébe.

    Róma, a Vatikán és XII. Pius pápa igen nagy hatást tettek az Egyház központját felkereső Mindszenty Józsefre. Hazatérte utáni prédikációiban többször is hivatkozott ottani élményeire.

    Első észak-amerikai utazására a Kanada fővárosában, Ottawában 1947. június 18 és 20 között megrendezésre került Mária-Világkongresszus adott alkalmat. A Világkongresszus befejezése után Kanada, illetőleg az USA területén meglátogatott 16 magyar plébániát.

    Ennek az útnak az emlékét egy körlevél őrzi, amelyet teljes terjedelmében közlünk.

    A levelet a nyugat-kanadai magyarokhoz intézte, akikhez nem tudott személyesen elmenni, mert „ezer és ezer kötelék sürgeti a minél előbbi hazatérést…”

    A Hamiltonban 1947-ben Szent László ünnepén, tehát június 27-én kelt, tartalmilag és formailag egyaránt szép leírást ezzel a kéréssel fejezte be: „Hagyományaitokat, szent értékeiteket megőrizve imádkozzatok a család keretében és hívő közösségben a Nagyasszonyhoz a szenvedő Magyarországért!”

    Ottawában fogalmazódott meg benne a magyar Mária-év terve, „A tenger felett- írja Emlékirataiban –, hazatérőben, átgondoltam nyugodtabban az ottawai Mária-Kongresszuson támad gondolatomat: egy megrendezendő magyar Boldogasszony-év tervét. Elgondolásom tetszett a püspöki kar tagjainak… 1947. augusztus 15-ére tűztük ki Esztergomban a megnyitó ünnepséget, miután előzőleg körlevélben tájékoztattuk a híveket célkitűnéseinkről…”        

 

Az amerikai követség félfogságában

     

A nyolc börtönév kényszerű hallgatása után Mindszenty bíboros az amerikai követség félfogságában hirdethette újra az Igét.

    Az ott eltöltött 15 éves belső emigrációja 1956. november 4-ével kezdődött, amikor az újabb lefogás elől az orosz páncélosokkal körülvett parlamentből a közeli Szabadság-téren levő USA követségre menekült.

    „Egy óra körül – írja – a követ íróasztalán mondom el szentmisémet az ő és tisztviselőkara jelenlétében. Nincsen feszületünk, miseruhánk, kelyhünk, de van házikenyerünk és borunk. Kehelynek pezsgőspoharat kellett használnunk…” A miseruha és oltárfelszerelés problémája később egy Nyugat-Európában szolgálatot tejesítő amerikai katonapap segítségével hamarosan megoldódott.

    Martin J. Hillenbrand budapesti amerikai nagykövet, jó ideig Mindszenty vendéglátó házigazdája, így jellemzi a bíboros-lelkipásztort: „Az imádság embere volt, egész egyéniségét áthatotta a spiritualitás. Hivatalában, rögtönzött oltárnál rendszeresen misézett, az oltár tulajdonképpen egy asztal volt. Vasárnaponként azonban a követség főcsarnokában mondott misét, ott tettük lehetővé a misemondást, tekintve, hogy a követség katolikus tagjai ezt kívánták. Így aztán a követségi tisztviselők családtagjaikkal együtt minden vasárnap hallgathatták a bíboros miséjét. Sőt, angol nyelven követhettük a liturgiát, még pedig az új liturgiát. Mert akármit mondanak is arról, hogy Mindszenty konzervatív volt, ebben a vonatkozásban igenis progresszívnek mondhatjuk: ellenkezés és habozás nélkül bevezette a Második Vatikáni Zsinat reformját. azonnal átvette az új liturgiát és az amerikai Misszálét használta, mellyel a követség amerikai tagjai ajándékozták meg. Az amerikai miselátogatóknak angolul prédikált. Nem azt mondom, hogy angolja abszolút tökéletes volt, de a bíboros igen odaadóan tanult angolul, sőt a „Voice of America” rádióadásait hallgatva a hangsúlyozást is gyakorolta. Így aztán angol nyelvű prédikációja érthető volt…”

    „Amerikai szempontból – folytatja a diplomata – a kardinális soha senkinek a legkisebb terhet sem jelentette. Sőt, érdeklődéssel tekintettünk rá és jó érzéssel töltött el mindannyiunkat a tudat, hogy közöttünk van egy kegyes férfiú, akinek a szellem kisugároz ránk… Az igazság az, hogy a bíboros jelenléte fokozta a budapesti diplomáciai poszt vonzóerejét: Budapestre kerülni egy diplomatának egyben azt is jelentette, hogy személyesen megismerhette Mindszenty kardinálist. Néha még tréfálkoztunk is – és Mindszenty derült is rajta – s nem kis büszkeséggel emlegettük, hogy mi vagyunk az egyetlen követség a világon, amelynek a lelkésze egy bíboros…”

    Vasár- és ünnepnapokon még akkor is prédikált, ha csak egyetlenegy misehallgatója volt.

    Mint életében mindig, a követségi szentbeszédeire is lelkiismeretesen készült. Az első időben a prédikációkat először magyar nyelven fogalmazta meg, s egy öreg szótár segítségével angolra fordítva egy magyarul is tudó követségi tisztviselővel átnézette őket. A későbbi években már angolul fogalmazott. A szentbeszédet aztán megtanultra és szabad előadásban mondta el.

    Szűkszavú naplójegyzeteiben gyakran találunk a prédikációival kapcsolatos bejegyzéseket, amelyekben vagy megelégedettségének, vagy pedig elégedetlenségének ad hangot. Néhány példa: „Elég jól sikerült, sokat tanultam…” „Életem legrövidebb szentbeszédét mondtam…” „Nehéz volt a szentbeszéd…” „Ma a szentbeszédben kihagyott az emlékezetem…” „ A szentbeszéd hosszú, de jól sikerült…” „A szentbeszéd érdekes, de agyonelmélkedtem…” „Prédikáltam egynek…” „Lourdesről 15 perces beszédet tartottam. Meg vagyok elégedve. Sokat faragtam, tanultam. Szépen voltak, újak is…” Más helyen viszont rezignáltan állapítja meg, hogy csak hárman hallgatták azt a prédikációját, amely „a Westminsterben is megfelelt volna…”

    Követségi szentbeszédeinek a szövegét két terjedelmes kötetben a vadúzi Mindszenty-Archívum őrzi.

    Szentbeszédeiben a napi liturgikus szövegekből kiindulva általában gyakorlati útmutatásokat ad a Krisztus példáját követő keresztény életre. Azoknak a szenteknek a példáját is gyakran hallgatói elé állítja, akiknek az ünnepe arra a hétre esett. Időnként, amikor azt indokoltnak látta, ismertette a magyarországi helyzetet is, és felhívta a figyelmet a jelen tévedéseire, igazságtalanságaira és a helyes megoldásokra. Gyakran a magyarországi és külföldi lapokban olvasott cikkekre is reflektált.

    1962 nagyböjtjén különös gonddal mutatta be a Passió szereplőinek a személyét. Ez a sorozat megérdemelné, hogy – mint elmélkedési anyag – külön is kiadásra kerüljön.

    1964-ben erősen foglalkoztatta az Egyetemes Zsinat, amelynek a tárgyalásaival és határozataival a prédikációiban is foglalkozott.

    Belső emigrációjának nagy, és egyben szomorú eseménye volt az aranymiséje 1965. június 20-án, amelyen gyóntatóján, két húgán és három unokaöccsén kívül magyar részről senki sem vehetett részt.

    Ünnepi prédikációját – a hallgatóság többségére való tekintettel – angolul mondta le. Néhány részletet azonban magyarul is közöl belőle az „Emlékirataim”-ban.

    „Amikor az egyház – mondta – arany papi jubileumot ünnepel, sohasem a személyt és állást hangsúlyozza, csak a szentségi méltóságot és állapotot… Különös körülményei vannak ennek a mai jubileumnak. Nincsen ünnepi szónokunk és a jubiláns sem mehet újmiséje templomába. Az esztergomi bazilikába sem… 1886-ban Simor prímás aranymiséjén az apostoli király, a nagyhatalmú Monarchia uralkodója is megjelent. Ott volt a nemzet sokasága… 1924-ben Csernoch prímás aranymiséjén Magyarország kormányzója, az országgyűlés és a Tudományos Akadémia vettek részt. A nagy püspök, Prohászka Ottokár volt az ünnepi szónok. Ő mondotta akkor: „Két szlovák gyermek indult el régen Esztergom felé, az egyik ma az ünnepi szónok, a másik Magyarország hercegprímása. Mi ketten élő cáfolata vagyunk annak, hogy Magyarország elnyomta a nemzetiségeket…”

    „Ma – fejezte be aranymisés szentbeszédét – a nemezt elejét kivégzik, deportálják, menekülésre kényszerítik. A hívő nép sem tudott ide eljönni. De a jubiláns tudja, hogy az ő sorsa a nemzet sorsával összefonódott…”

     

A bécsi Pázmáneumban

     

1973. március 18-án innsbrucki szentbeszédét ezzel a vallomással kezdte: „Kedves Híveim! Örömmel jöttem hozzátok. Éppen olyan örömmel, mint valamikor az otthoni százezrekhez szóltam. A kicsiny nyáj is oly értékes, mint a nagy. Halhatatlan lelkek és az Isten Igéjének hirdetése megjár nemcsak a kicsi nyájnak, de egyetlenegy halhatatlan léleknek is…”

    Ezt az alapelvet gyakorolta 15 éven át a budapesti amerikai nagykövetségen és ezt a gyakorlatot folytatta 1971. szeptember 28-án történt száműzetése után, a bécsi Pázmáneumban.

    A szentbeszédet sohasem hagyta el. Még akkor se, ha tekintve előrehaladott korát, valamelyik ünnepi szertartás hosszúsága indokolttá tette volna. „Az egyházatyák – mondta egyik virágvasárnapi prédikációja elején – sürgetik az Egyház papjait, hogy a szentbeszédet soha el ne hagyják. A hit hallomásból vagyon. A mai hosszabb szertartás mellett is kell tehát mondanom rövidebb szentbeszédet…”

    A híveket is – mindjárt bécsi tartózkodása kezdetén és későbbi lelkipásztori útjain is mindig – arra buzdította, hogy a vasár- és ünnepnapi szentbeszédhallgatás, még pedig lehetőleg magyar nyelven, sohasem maradjon el. 1971-ben, Szent Erzsébet napján a kapucinusok templomában a szentmise befejezése után még külön is felhívta erre a magyar hallgatóság figyelmét. „Nagyon örülök – mondta nekik –, hogy ilyen szép számmal eljöttek a szentmisére. Nagyon jó nekünk együtt lenni hontalan magyaroknak. Minden vasárnap és ünnepnap van itt Bécs városában több magyar papnak a szentmiséjén magyar szentbeszéd. Keressétek ezeket az alkalmakat, még áldozat árán is! Szentmisét minden templomban találtok, de a szentbeszéd is rendkívül fontos, Szent Pál szerint a hit hallomásból van. Minden vasárnap és ünnepen keressétek a magyar szentbeszédeket!…”

    Ugyanerre kérte első emigráns körlevelében a Nyugaton élő magyarságot. „Fontos kötelességünk – írta – a vasár- és ünnepnapi magyar nyelvű szentmise és magyar nyelvű szentbeszéd. Ezeknek az elmulasztása súlyos seb a lelken… Ha a szentmise nyelvéül az Egyház, a lelkek igénye megértéséből, engedélyezte a magyar hon nyelvét otthon és távol, fájó volna, ha éppen a kegyhez juttatottak a világválságban és hontalanságban nem tudnák ezt méltányolni és értékelni. A szentbeszédet nem nélkülözhetjük… Hogy gyermekeinket keresztény nevelésben tudjuk részesíteni, elengedhetetlen a vasár- és ünnepnapi szentbeszéd… Az anyanyelvű szentbeszéddel nem kelhet versenyre a legkitűnőbb nyelvű szónok sem…”

    Később is újra és újra visszatért erre a témára. „Kedves Híveim! Higgyétek el – mondta 1972. október elsején –, hogy a vasárnapi szentmise felpezsdíti a lelket, de különösen felpezsdíti a magyar szentbeszéd. Ha odahaza szükség volt az evangélium hallására, ma százszor nagyobb szükség van itt a magyar szentbeszédre…”

    A Pázmáneum kápolnájában elmondott szentbeszédeit és az osztrák főváros más templomaiban tartott prédikációit, számszerint 116-ot, a Mindszenty-Alapítvány gondozásában lévő vadúzi Mindszenty-Archívumban őrzik. Házanépének egyik tagja, Laura szociális testvér ugyanis valamennyi bécsi szentbeszédét hangszalagara vette. Hitelességüket igazolja az a tény, hogy a hangszalagról leírt szövegeket a bíboros átnézte és utánozhatatlanul egyéni kézírásával korrigálta.

    A legnagyobb részük rövid homília, amelyben a vasár- vagy ünnepnapi evangéliumi szakaszt kibontja, magyarázza, a mai ember gyakorlati keresztény életére vonatkozó utalásait a hallgatóság elé tárja. Hosszabb lélegzetű tételes prédikáció csak néhány van közöttük. Többnyire olyanok, amelyeknek a tárgya magyar. Ezek a szívéhez legközelebb álló témákat tárgyaló szentbeszédei sem érik el azonban – sem tartalmilag, sem kidolgozásukban – egykori nagy prímási prédikációinak a színvonalát, amelyben minden hasonlat. példa és jelző a beszéd tárgyának megvilágítását és a hallgatóság szívének a megnyerését szolgálta. Bécsi megnyilatkozásaiban viszont az önmagukban érdekes és hihetetlen olvasottságra valló történelmi példáinak részletes kifejtése inkább gátolja, mint elősegíti a szentbeszéd alapgondolatának a megértését.

    Stílusa és előadásmódja sem ugyanaz már, mint valamikor volt. Ezt maga is tudta és gyakran tréfálkozva meg is állapította: „Már nem vagyok az a legény, aki voltam…”

    Mégis minden prédikációjával megfogta a hallgatósága értelmét és szívét, mert mindegyikben volt egy-egy új, az evangéliumból frissen kibányászott gondolat, emlékezés a felejthetetlen hazára, vagy a természet életéből vett és az örök igazságok illusztrálására szolgáló szép hasonlat. arról nem is beszélve, hogy a hallgatói – a Pázmáneum kápolnájában éppenúgy, mint a Kapucinusok templomában és a Stefansdómban – őbenne elsősorban nem a prédikáló papot vagy bíborost, hanem a hitvallót és vértanút tisztelték.

    Feltűnő – és egyben jellemző is –, hogy a 116 Bécsben elmondott prédikációjában nem található egyetlen mondat sem, amelyben utalást tenne 23 éves küzdelmes és szenvedésekkel teli hitvalló- és vértanúéletének eseményeire. „Istené – mondta 1972. április 9-én a Szent István első vértanú székesegyházban 80. születésnapja alkalmából bemutatott hálaadási misén – egyedül minden érdem és a mi dicsőségünk csak az, hogy szolgálhatunk a mindenség Urának, a mi Teremtőnknek, Megváltónknak, Megszentelőnknek…”

    „Figyelem – íjra egykori zalaegerszegi káplánja és a száműzetésben is hűséges munkatársa, Dr. Harangozó Ferenc – amint édes anyanyelvünkön… a szentbeszédjét mondja… Tiszán, világosan, azzal a csodálatos dunántúli ízzel beszél, ami akaratlanul is könnyeket csal az itt lévő dunántúliak szemébe… És amint beszél, kisimul, fölmelegszik az arca, tekintete szelíden siklik végig a tömegen és ekkor finom metszésű orrán és az egész arckifejezésén ráismerek megboldogult édesanyja arcára is…”

    Utolsó pázmáneumi – és bécsi – szentbeszédét 1975. április 6-án mondta el. Fehérvasárnap volt, amikor az Egyház a „hitetlen” Tamásról szóló evangéliumi szakaszt olvastatja föl. Ennek az utolsó bécsi prédikációjának a befejező mondata így hangzott: „Ha a hitben nehézségünk van, akkor ismételjük azt, amit az én gyermekkoromban mindig mondottunk Úrfelmutatáskor: ,Édes Jézus, Neked élek, Édes Jézus, Neked halok, Édes Jézus Tied vagyok éltemben, halálomban. Ámen!’ ”        

 

Feladat és hivatás az emigrációban

     

„Nem igyekeztem – mondta Mindszenty bíboros 1973. júliusában egyik angliai prédikációjában – Budapestet elhagyni. Minden vágyam az volt, hogy szeretett népem körében éljek, szenvedjek és haljak meg. A körülmények alakulása folytán Nyugatra kerültem. Mint minden ember, én is igyekeztem itteni életem számára feladatot, hivatást találni. Ezt abban találtam meg, hogy a nagyvilágban szétszórt híveimet látogatom és igyekszem őket hitükben megerősíteni. Amíg az Úr életben tart, egészséget ad, mindenüvé elmegyek, ahová meghívnak, ahol szívesen látnak éa hol értelme van látogatásomnak…”

    Az 1972. március 29-én 81. életévébe lépő bíboros új és nagy feladatának ellátását és hivatásának gyakorlását hamarosan meg is kezdte. Május végén nagyobb körutat tett és több helyen is prédikált a Német Szövetségi Köztársaságban. Június közepén meglátogatta az észak-bajorországi Burg Kastlban a magyar gimnáziumot. Augusztus végén Belgiumban járt. Szeptember 17-én szentmisét és szentbeszédet mondott Máriacellben. Mindenütt szívesen fogadták és a modern hitvalló-vértanúnak kijáró tiszteletteljes szeretettel köszöntötték. Nemcsak a magyar katolikusok és a protestáns honfitársak, hanem a német, osztrák és belga lakosság is látni és hallani akarta. A Nyugat-Európában és a tengerentúlról érkező meghívások száma egyre nőtt. És az aggastyán főpap egyet sem utasított vissza. Az a tudat és érzés, hogy 23 évi kényszerű tétlenség és hallgatás után újra lelkipásztori munkát végezhet és az Isten Igéjét hirdetheti, valósággal szárnyakat adott a kilencedik évtizedélt tipró egyházfőnek.

    Ebben az örömteli lelkiállapotban kapta a lehangoló hírt, hogy a Vatikán nem örül az aktivitásának. A hír hozója, Rossi bécsi pápai nuncius, a bíboros Portugáliába való utazása előtti napon, 1972. október 10-én közölte vele az okot is, hogy miért. Tőle tudta meg, számkivetése 13. hónapjában, hogy „a Szentszék a magyar kommunista rezsimnek 1971 nyarán garanciát adott arra – írja –, hogy én külföldön semmi olyat nem teszek vagy mondok, ami a magyar kommunista rendszert ingerelhetné. Azt feleltem, hogy 1971. június 25–28 közt lefolyt tárgyalásaink alatt a Szentatya személyi küldötte ezt, a hivatásomat súlyosan érintő tényt, nem említette meg előttem. Ha ilyen garanciáról tudtam volna, úgy gondolom, visszariadva a garanciaadás tényétől és az ezzel kapcsolatos megegyezéstől, – kértem volna a Szentatyától a kijövetelemmel kapcsolatos addig tett intézkedések visszavonását. Tudott dolog, hogy én szenvedő népem körében akartam maradni és meghalni. Kértem a nunciust, közölje vatikáni illetékesekkel, hogy otthon síri csend van az egész országban s én visszariadok attól a gondolattól, hogy némán hallgassak még itt szabad világban is…”

    Mindszenty bíboros jól tudta, honnan fúj a szél. „Szentbeszédeimben, felszólalásaimban és az elmaradhatatlan rádió- és televízióadásokban – írja – a magyar Egyház nehéz helyzetével és sokféleképpen sanyargatott népünk sorsával is foglalkoztam. Nem lepett meg, amikor tudomásomra jutott, hogy a magyar kommunista rendszer fokozódó ingerültséggel figyeli az ünnepségeken megjelenő lelkes tömegeket és hogy megnyilatkozásaim miatt a Vatikánnál tiltakozott, rendszabályokat sürgetett ellenem. Később a kommunisták otthoni püspököket is kezdtek küldözgetni Rómába, akiknek a budapesti Állami Egyházügyi Hivatal utasításainak megfelelően panaszt kellett emelniök az én „ártalmas” külföldi szereplésem miatt. Az itt alkalmazott s oly átlátszó formula természetesen az volt, hogy engem el kell hallgattatni külföldön, a szabad világban is, mert különben a rendszer ,bosszút áll tevékenységemért az otthoni katolikus Egyházon’. Teljes megbénításokat követelték…”

    A bécsi nunciussal való találkozás után a bíboros elrepült Portugáliába, ahol újabb meglepetés várt rá. A lisszaboni nuncius kívánságára a nyomdában cenzúrázták a fatimai kegyhelyen elmondott szentbeszédét. Többek között kitörölték belőle a következő mondatokat is: „Kelet azt hirdeti, hogy ma már a legelrugaszkodottabb üldözők is szelíd bárányok lettek. Ne higgyétek! Gyümölcseiről ismerjük meg a fát. Hogy ott több a templombajáró, mint egyik-másik nyugati országban, az lehet, de ez a tény nem az ottani rezsimnek érdeme, hanem a kereszt alatt roskadozó keresztényeké…”

    Ennek az incidensnek a hatása alatt a bíboros – amint azt már egy alkalommal az előző évben is megtette – újra felajánlotta a pápának, de csak neki személyében, hogy megnyilatkozásai szövegét készségesen megküldi neki előzetes cenzúrára. VI. Pál pápa azonban ezt egyetlen alkalommal se kívánta tőle. A továbbiakban a pápai követek is mindenütt korrektül viselkedtek vele szemben. Több fővárosban a pápai nuncius volt a vendéglátó házigazdája.

    Az 1973-as év zsúfolt missziós programja az ausztriai Innsbruck meglátogatásával kezdődött (március 17–8) és az észak-németországi Kölnben való szentbeszédével folytatódott (április 28 – május 1). Június 30-tól július 1-ig a bajorországi Augsburgban tartózkodott, július 14 és 20-a közt pedig több angliai városban prédikált. Szeptember 18-tól 28-ig Kanadában tett lelkipásztori körutat, ahonnan visszatérőben felszentelte az USA-ban lévő New Brunswick újonnan restaurált magyar katolikus templomát. 1973. november 24-étől december 4-ig Dél-Afrikában apostolkodott.

    Emigráns életének legnagyobb fájdalmát a pápa elhatározása okozta neki: VI. Pál ti. „magasabb lelkipásztori érdek”-re való hivatkozással 1973. december 18-i keltezésű levelében tudomására hozta, hogy az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánította.

    A közvélemény – szinte egyhangúlag – Mindszenty mellé állt. A bíboros azonban, bár nyugodt hangú nyilatkozatában megokolta, miért nem követhette a pápának önkéntes lemondását felajánló indítványát, nem kritizálta az Egyház fejének a döntését és folytatta világot járó missziós munkáját. A missziós munkával párhuzamosan befejezte és több nyelven megjelentette „Emlékirataim” című könyvét, amelynek a végén ígéretet tett arra, hogy lelkipásztori és igehirdető tevékenységét változatlanul feladatának tartja. „A számkivetésben sem érzek – írta – keserűséget. A hit állandó öröme indít arra, hogy dolgozzam a lelkekért a menekült magyarság körében. Ezt kezdtem meg Zalaegerszegen, folytattam Veszprémben, Esztergomban és az országban. Ez a feladat hárul rám most is: keresni, vigasztalni és erősíteni enyéimet…”

    Az érseki székétől – nyilvánvalóan újabb kommunista nyomás következtében – megfosztott Mindszenty bíboros még másfél évig járta a világot. Az USA-ban tett nagy, majdnem kéthónapos körútja után meglátogatott több nyugat-német várost, két hetet töltött Ausztráliában, illetőleg Új-Zélandban és 17 napot a dél-amerikai Venezuelában és Columbiában. 1975. május 6-án bekövetkezett halála akadályozta meg abban, hogy a már előkészített skandináviai és franciaországi missziós körútjára elmehessen.

    A következőkben megpróbáljuk vázolni és fontosabb prédikációinak bemutatásával illusztrálni a száműzetésben élő Mindszenty bíboros igehirdető apostolságának tartalmát, formáját és hallgatóságra tett hatását.

– folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf