Sík Sándor: Folyosó
Két óra közt. Állok a folyosón.
Szembe jön rám egy villogó szemű,
Borzolthajú és borzontosszakállú,
Rosszul gombolt kabátú, nyugtalan,
Mosolygó, ráncos, fáradtarcú férfi.
Még bennem reszket szava szökkenése
Az órájáról. Apró cédulái
Még szeme előtt röpködnek zizegve,
Még látom, ahogy görnyed a katedrán,
Oldalt fordulva, könyökére dőlve.
Nyugtalan ujja gyér hajába jár,
Két szenvedő, nagy lobogó szeme
Fejünk fölött az űrbe tévedez,
És ajkain sercegve gyúl ki ránk
A művészet sorvasztó mély szerelme,
Az ihlet fénye (lobbanó lidércláng),
A Lélek omló, láttató tüze.
Jön, hozzámlép, karonfog, elkísér.
Mit olvasok? Mit írok? Mit szeretnék?
Kérdez, felel, tanácsol, hív magához,
Könyveket ígér, és csak hozzam el,
Amiket írok. Oly sűrűn kopog
Szívem ablakán szava zápora,
Mint a tavaszi termő lágy eső,
A nőttető májusi eső,
Mely zöld mosolyba és selyembe vonja
A boldog, ifjú földeket.