Gál Sándor: Könyörgés

ismét szólítalak utam hitetlenül
hívlak mélységből kiáltok
feléd emelem orcámat két szememet
nézz uram énrám nézz a
hitetlenre aki megtagadott s ha
nem vagy nézzen a hiányod
nézze a verem mélyét amelybe
alázuhantunk amelybe alá-
vettettünk ahol nem szaporítod
e népet de hagyod elveszni
a beszélni tanulókat a
dadogókat a tétova nyelvűeket
hogy szégyenünkben orcánkat
porba temetjük sárba temetjük
sárral tömjük be szánk nyílását
fogunk közé követ ütünk hogy
nyögésünk ne lobbanjon fel
hozzád uram
    és én most mégis
szóra nyitom cserepes ajkamat s
összefogom ötfelé hasadt testem
fájdalmát és feléd kiáltok jöjj
segíts meg hozd pajzsodat
s védj meg bennünket a csúfolók
ellenében mert megülték
a földet
mint a sáskák a kövér
mezőket megülik
                            és a
vizek is megzavarodtak
eliszaposodtak
és elapadtak a forrásaink
terméketlenné lettek a
csordák és az asszonyok méhében
nem nyitogatja virágait a jövő
uram ha nem vagy is szólítlak
mert a mi szívünk már nem
fordulhat más utak más
mezők felé mert más utak és
más mezők nincsenek is már
mielőttünk
                             sokféle népek
közé keveredtünk és nem
újultunk meg bennük ezer
esztendők során lassan fel-
morzsolódunk mint a homokkő
keményebb kövekhez ütődve
ezt lásd és vedd számba te
aki nem vagy s akihez mégis
szólok mert rajtad kívül
nincs akit hívjak
                              segíts
rajtunk te semmi te nincs is
hiány
     add a kezünket a magunk
kezébe hogy egymás melegétől
fölserkenjünk hogy ne külön
lépjünk a tétovaság árnyai alatt
de egy irányba mozduljunk
föl
e medencemélyből arcunkat
minden népek arcával
egy magasságba emelni

              1978