Lovas Károly: Mákony

Mi kedvet, mámort s édes álmot ad:
Aranyszínű bor itt sehol sem akad.
Hosszú nádszálon cifra tökkobak
Szolgálja a szegényt és urat.
Ahogy a kirgiz és tatár pipálja,
Ősi pogány nép utánuk csinálja.
Terjeng a füst… A szemek fölragyognak,
Kapuja nyílik mennyei országnak.
A mákony jó, a mákony álmot ad
S elűzi a csúf, kínzó gondokat.
Néhány szippantás – ennyi az egész
S a bódult tatár gyékény után néz.
Elnyúlik hosszan s álmában nevet,
Vigadni lát angyali sereget.
Az öntudat, igaz, hamuvá válik,
De boldogság jár a mákony nyomán itt.
Minek az ész? Minek az öntudat?
Lappangva jár véle sötét gondolat…
A boldogság a fő s egyre megy,
A célhoz merre s melyik út vezet.
A nemtörődömség hazája ez!
„Tunyaság” úr s neje az „Élvezet”
Uralkodnak e bamba népen.
Ahogy a pipásokat nézem,
Valami bús nagy részegségen
Eltűnődöm nagy keseregve…
Jaj, mert fajtám is betegje
A pipafüstnek s szőlő harmatjának,
Nincs vége-hossza ezredes álmának.
Ámbár nem ismer mákony-álmokat,
Alszik mélyen a magyar öntudat.
Átsompolyogva a rút tatár tanyán,
Eszembe jutsz, szegény Magyar Hazám!

                          1919