Zempléni Árpád: Játék, Végig az országon

Zempléni Árpád:

Játék

Gyermekké tudnék lenni újra!
Játszanánk a földre lecsucsúlva.

Kapnék lekváros kenyeret,
azt is megosztanám veled.

Elköltve a jó eleséget,
Játszanánk férj- és feleséget.

Egymás fülébe megfogóznánk,
Lekváros szájjal csókolóznánk.

A mamák persze észrevennék,
A bűnösöket hazavinnék.

S a porban-játszó amorettek
Szenvednének, mivel szerettek.

Zempléni Árpád:

Bejártam én az országot végig,
Rónák táját, kék hegyek vidékit,
S hogy bejártam, csak azóta látom,
Nincs szebb ország ezen a világon.

Künn a síkon apró fehér falvak,
Ezer szemök a sok fényes ablak,
Míg odaérsz, oly nehéz kivárni,
Ha bejártad, nehezebb elválni.

Sárga búzák, virító zöld rétek
Borítják el a nagy messzeséget,
Mint óriás, aki tengert lábol,
Hadonászik a szélmalom távol.

Zöld akácok beszegik az utat,
Köztük végig könnyű hintó futtat,
Ifjak, lányok vidám társasága
Kocsin mennek szép Tündérországba.

Komoly hegység túl ötven határon,
Rajta erdő, tetejébe várrom,
Ide látszik sejtelmesen, kéken,
Mint egy csipke a kék bársony égen.

Addig megyünk, mendegélünk lassan,
Fönnjárunk már a sötét havasban.
Zúg a fenyves, távol patak morog,
Hűvös szellőt sóhajtnak az ormok.

Lomha felhő telepszik a völgyre,
Tornyok gombja fényesen áttörte,
Mintha volna tenger alól hangzó,
Felhallatszik a déli harangszó.

A magasból némán szerte nézünk,
Csodálatos elfogódást érzünk,
Ilyen szépnek képzelni se mertük,
Amilyennek a hont megismertük.

Néma csendben suhannak a felhők,
Déli álmot alszanak az erdők,
Gyönyörködünk széltében hosszában
Az imádott, tündérszép hazában.