Somló Sándor: IV. Istvánból

(A m. tud. akadémia Kóczán-díjával jutalmazott tragédia)

LEONORA

Ismeretlen rengetegben
Úttalan bolyongok egyre,
S bár napestig bujdokoljak
Nem találok ösvényemre!…
Merre nézzek?… merre térjek?…
Nem hull égből egy sugár,
Itt vadak rém torka ásít,
Ott kígyó sziszegve jár!…
– Boldog otthon!… Büszke váram…
Mért bocsáttál rejtekedből?
Összetépve röpke szárnyam,
Messze, távol, idegenből
Sóhajom száll csak feléd,
Visszahíva, visszasírva
Boldogságom – ifjúságom
Zengő, csengő örömét!…
S mégis… hogyha honn lehetnék
Víg danával ajkamon,
Deli hősök, úr, leventék,
Elhagyott barát, rokon,
Hódolattal ünnepelnék
Boldog visszatértemet – :
Visszavágynék, visszajárnék –
Mint a költöző madár –
Mint elkárhozott bús árnya,
Mely nyugtot keresni jár!…
–  – Álmomban virágra leltem,
S hogy szakítni nyúlt kezem –
Tüske sebzé ujjamat meg,
Arcom tépdesé vad ág,
S hogy letépem – : vérvirág!…
Ébren is lelék virágot,
Földfeletti boldogságot
Rejt ölében illata.
Egyre nézem… egyre kérem,
Már-már azt hivém, elérem –
S nem nyílik nekem – soha!
Tűzhetném szívemre csak!
S ujjamat sebezze tüske,
Tépje arcom’ durva ág,
Lenne bár szívemnek vére
A megálmodt vérvirág – :
Üdvözülve halk imában
Szállna lelkem ég ívén.
Mit susog körülem erdő,
Vad madár danája, szellő,
Ah, a bűvös, drága szépet,
Ah, a gyilkos, édes mérget,
A szerelmet –  – ismerem!…