Dalmady Győző: Rákóczi hamvai

Volt-e ilyen fásult nemzedék,
A hazának, mint a mostani?
A felett is kétkedik, ha vajon
Szentek-e az ősök hamvai!

Óh Rákóczi, nem hiába nyugszol
Idegen föld hantjai alatt!
Az a nép, mely visszakérni retteg,
Nem méltó, hogy az övé maradj.

Sivár ember, a ki elhitetnéd,
A holtnak jó, bárhol feküdjék:
Kérd a sorsot összetett kezekkel,
Valamikor bujdosó ne légy.

A halottak haza járnak éjjel,
Eszükbe jut, hogy otthon mi jó:
Majd megtudod, milyen átoksúly az,
Ha valaki kétszer bujdosó.

Nem teremhet jó hazafit a föld,
Mely ily sivár szívekkel vegyül,
Szolgaság az elfajult nép sorsa,
Mely többé már föl nem melegül!

Kétségbesve nézek a jövőbe,
Látom ott a pusztuló hazát!
A bujdosó megáll a határon,
Ott áll soká, – és nem lépi át.

Óh déli szél, te tudod, mily bús sors,
Szertejárni a nagy ég alatt:
Szégyenítsd meg a korcs unokákat,
Hozd haza a drága hamvakat!