Mikszáth Kálmán: Csejte vár és asszonya
Nyitra vármegyéről azt szeretik énekelgetni a tótok:
Nyitra, drága Nyitra,
Mikor még te nyíltál:
Történet könyvébe
De sok szépet írtál.
Hát igaz, írt sok szépet, hanem van egy-két olyan «beírás» is, a mi bízvást elmaradhatott volna. A legborzasztóbbat egy asszony csinálta, a ki ott székelt Nyitra megye tömérdek várai közül az egyikben: a csejteiben.
A várnak, mely a Nádasdyaké volt, elég hosszú és viszontagságos története van, de azt mind feledékenységbe temette ez az egy eset.
Magyarország majd minden várát áztatta vér: küzdő daliák kiomlott vére, de egyet se több vér, mint a csejteit.
S egyik sem olyan égbekiáltó. Mert ez leányvér volt. (Hetedfélszáz leánynak a vére – egy akkori elég hiteles jegyzék szerint.)
1610-ben éppen törvényt ül vala Pozsonyban a palatinus Thurzó György, mikor jelenti az ajtónálló huszárja, hogy egy lutheránus pap szeretne vele beszélni.
- Mi a neve?
- Ponikan János.
- Ebből semmit sem tudok. Hová való?
- A csejtei pap.
- Be kell ereszteni, – mondá a nádor s mosolyogva fordult a környezetéhez – hátha szerelmes üzenethozó lesz a jámbor lelkész, a szép csejtei asszonytól.
(Akkoriban a gróf Nádasdy Ferenc főlovászmester és híres hős feleségét, Báthory Erzsébetet hítták «csejtei szép asszonynak.»)
Belépett a lelkész.
- Mi újság atyám azon a vidéken? – kérdé a nyájas modorú nádorispán, ki kivált alsórendűekkel igen egyszerű és familiáris tudott lenni.
- Nagy baj van ott, kegyelmes uram – kezdé Ponikan János – éppen panaszt tenni jöttem.
- No, no – vágott közbe Thurzó féltréfásan – mi a baj? Bizonyosan a stóla körül lesz valami hiba.
- Eltalálta kegyelmes uram – szólt rendíthetetlen nyugalommal a lelkész – az én vidékemen nem lesz többé se házasság, se keresztelő.
- Hogy-hogy? – kiáltott fel a nádor csodálkozva.
- Báthory Erzsébet kiirtotta leányainkat, kegyelmes uram. Minden rózsát leszakított, hogy rózsavízben mosakodjék.
- Világosabban beszéljen.
- Vért használ mosdásra, fürdésre s eddig-elé hatszáz leányt öletett meg iszonyú kínzással. Irtóztató az kegyelmes úr.
A nádor hátra tántorodott.
- Gondolja meg kegyelmed kit beszél, gondolja meg kegyelmed kit vádol.
- Öreg ember vagyok, ősz hajam van, kétszer gondolom meg, ha egyet mondok, tudom, hogy a fejemmel játszom, ha beszélek, de azt is tudom, hogy a lelkemet játszom el, ha hallgatok.
A nádor belenézett a tisztes aggastyán okos, őszinte szemeibe és így szólt:
- Hinnem kell kegyelmednek és mégis… érthetetlen az egész. Beszéljen el körülményesen mindent, amit tud.
Erre aztán előadta a pap, hogy a szép Nádasdyné dolga hogy kezdődött; arcul ütötte egyszer a kiszolgáló frájját oly erősen, hogy annak a vére kiserkedt és az ő arcára freccsent. Mikor letörülte, a tükörbe nézett s az idegen vércsepp alatt az ő arcbőre mintha virulóbbá, üdébbé vált volna egy lehelettel. Így támadt benne a szörnyeszme, leányok vérében mosdani, fürödni.
Hiú asszony volt, sokat mosdott, fürdött, tehát sok vérre volt szüksége. A leányokat összefogdosták s addig verték, míg a testük meghasadt: kezüket ollóval metélték, hátukat fodorsütő vassal égették.
Thurzó György nagyon felindult e vádra s rögtön útnak indult a megfelelő személyzettel Csejte várába.
- Olyan előkelő a bűnös – mondá – hogy csak a nádor meri ott az igazságot megtalálni.
De meg is találta. Mikor a semmit nem gyanító Nádasdyné várába egy délután betoppant, éppen akkor is talált ott egy leányt agyonkínozva, két másikat meg kínzás alatt.
- Hogy tetszik a vár kegyelmeteknek? – kérdé a fonnyadó szép asszony a vendégeitől, a mint azok a várat körülnézték. Hát a szobáim, kamaráim milyenek?
- Bizony elég szépek, – mondá a legidősebb lovag – szinte sajnálom a kegyelmes húgom-asszonyomat, hogy ki kell innen költözködnie.
- Nekem? Hová? – kérdé Báthory Erzsébet gúnyosan.
- Igenis kegyelmednek.
- Ugyan? Talán kegyelmed kedvéért?
- Igenis az én kedvemért.
- Hát kicsoda kegyelmed voltaképpen?
- Én Thurzó György vagyok, a nádorispán.
- Úgy – pattant fel Erzsébet és még mindig felbiggyesztett ajkkal viszonozá: Szép dolog, hogy a saját várában rendelkeznek gróf Nádasdy Ferencnével. És valjon hová szállásol kegyelmed, ha szabad kérdenem, talán a földszintre, a cselédek közé?
- Nem; még lejjebb valamivel.
Báthory Erzsébet most sápadt el, megértette, hogy mi van lejjebb: a börtön.
- Kegyelmed foglyom asszonyom.
Legott bezáratta a vár egyik börtönébe, a mely legalul volt s megtartván a vizsgálatot, kitűnt az évek óta űzött leánygyilkolás idegrázó borzalmaival.
Erzsébet cinkosait is összefogatta s 1611. január 7-én kivégeztette Furkó Jánost, Jó Ilonát és Szentes Dórát, mint a kik segítségére voltak a leányok kínzatása és megöletésében.
A szép asszony sem került fel többé a földalatti börtönből, hanem inkább nemsokára még lejjebb jutott: a kriptába.
Ott múlt ki a börtönben, ijesztő vázzá soványodva.
Szörnyű dolgairól sok tarka-barka megrázó történetet és mesét írtak azóta.
Míg végre nem régen akadt egy krónikás, a ki most harmadfél száz év múlva figylemeztette Thurzó György kegyelmes uramat, hogy talán nem is börtönbe kellett volna csukatni azt a szegény nyomorult asszonyt, hanem az – őrültek házába.