Szőnyi Gyula: 1956. november 4.

Előző nap oly tiszta volt az ég,
a nap millió ága ragyogott,
örülhetünk, hogy háborgó szívünkből
elűzte a kínos bánatot.

Hosszú volt az átok éjszakája,
ami akkor rémálomnak tűnt,
a lelkekben orkánok dühöngtek,
de a vihar végül már leült.

Megindult a megbénított élet,
a munkás is vígan dolgozott,
paraszt már az ő földjét művelte,
s a fáradtság rája nem hatott.

Múzsák is új lantokat pengettek,
szabadságnak zászlaja lengett,
hirdette, hogy feltámasztották a
sírban levő magyar nemzetet.

De a hajnalt óriási dübörgés,
tüzes villám ébresztette fel,
páncélszörnyek törtek ránk vadorzón,
az elnyomás béke ellen kell.

A tűzesőt vérrel oltogatták,
véres volt a nap, ahogy felkelt,
zordon felhő lassan eltakarta,
s a szörnyeteg új birokra kelt.

Szabadság és béke hirdetője,
fájó szívvel a földre zuhant,
ahol öröm és vigasság zengett,
az a föld most egy új síri hant.