Mészöly Dezső: San salvadori énekek

I. LIDÉRC

Vakító Istenasszony, mezítelen Szabadság,
Te, kiben frigyre lépett a Gyengédség s a Vadság.
Te, kinek tünde teste szemünk előtt rezeg,
ki éji fekhelyünket Gyehennává teszed,
Kit éberen egyre hív, s álmában néha lát
vackán a felkelő, ágyán a nagydiák,
priccsén a vézna rab, s posztján az éji őr,
míg géppisztoly ropog a zsákutcák felől,
s egy messzi rádió kever hetet-havat,
sejtetve képedet, lebbentve fátyladat,
Szabadság, szép lidérc, lápokra vezető!
Veszejtőnk, szólj, mi ez? Nézd, nézd az ifjúság
félszet nem ismerő öngyilkos virtusát!
Vakon követ e nép, amerre elhaladsz.
Tank ellen fegyvere a benzines palack.
Erdője semmi csak feltépett utcakő,
mégsem remeg, mikor ránéz a puskacső…
Szabadság, nézd hogy’ hull kétoldalt két sereg!
Hány férfiszívű és lányképű gyerek!
Istennő vagy-e hát, vagy sóvár kurtizán,
ki ifjú szívekből kiontott vért kíván?
Mi nékünk szerelem, neked csak furcsa hecc?
Ne kínozd híveid: mondd meg, ha nem szereted.

II. APAI LEVÉL

Restelljem a kudarcot és a kínt,
melyből e furcsa vers lett?
Dugdossam, mint egy pornó-magazint,
félve, hogy észrevesznek?
Tagadjam a boldogtalan, balog
szerelmet, csak mert rajta túl vagyok?

Szimuláljam a skizofréniát,
mint annyi gyáva szokta,
hogy nem emlékszem, nem én éltem át
e lázat fogvacogva?
Nem! Ne legyek oly hűvös és komor,
mint holmi zöldre vénült bronz szobor!

Bizony, fiam, így énekelt apád,
sercegve, csonkig égve,
mint balladai élő gyertya állt
bámészok gyűrűjébe,
a szenvedés iszonytató torán,
talpig szurokban… Elég lesz talán.
Belátom, fiam, nincs mit dicsekednem:
vátesznek nem születtem.
Hagyjam meg itt, mint egy végrendeletben,
hogy légy okos helyettem?
Vagy velem együtt szomjúhozva várd
az üszkös csonkra mennyek záporát?...

Tudom, hogy itt egy strófa még hiányzik,
nem csendül ki a dallam,
a kérdőjel után a semmi ásít…
Egészen mást akartam.
Így abbahagyni, érzem, nem lehet –
Fiam, fejezd be ezt a versemet!