Vörösmarty Mihály: Zrínyi

Néz nyugatra, borús szemmel néz vissza keletre
A magyar, elszakadott testvértelen ága nemének;
A könyörű eget, a földet vizsgálja hiába:
Nem leli meg nagyjait, nem téged, messzeható kéz,
Zrínyi, dicsőségünk, végső daliája nevünknek!
Minket béke ölel, kürtszó nem ijeszt fel öléből!
Völgy és hegy s a frigyes egek gyönyörinkre mosolygók,
S kedvesek a ligeten folyamok mentében az árnyak;
És ha kedvünk, ha ez a lélek nem volna letörve,
Mely balsorsa fölött diadalmasan álla, s vadonná
Pusztulási között sem hagyta vadulni hazánkat,
Bánattalan mulatozhatnánk százféle örömmel,
S verhetné az eget tíz ország szerte magyar dal.
De te, midőn egyedül várad közepébe vonulál,
Fegyverid, a leghűbb társak, villogva le hozzád,
S a hadat és a had munkáit büszke Szigetnél
Égi sugalmaktól ihlett lelkedbe fogadtad,
S mély vala, s szent a gondolatok forrása szívedben,
Mert a szent haza volt, az örökké drága magyarnak:
Akkor nem vala oly bájjal környéked igéző.
És mikoron, valamint a távol tengeri zúgás,
Vagy mint eldühödött zivatar morajában utóhang,
Úgy zendüle föl a megharcolt ütközet, a már
Század előtt küzdött viadalnak hangja körödben,
S istenedő szemmel daliákat, s harci vidéken,
Sok had tengere közt Szigetet, mint áll vala, látád,
S ősödet, elmaradó Vidot, amint kémli vasával,
És „Deli Vid, Deli Vid!” törököt rettentve kiáltja.
Durva török pedig elrémül, s fut előle hadastúl,
S a roppant tábor derekát fölijeszti futással;
Akkor az ifjú tatár, s az erőben durva Demirhám,
Kéli ölő szélként fölkelnek víni Szigetre,
És dörög, és reng a kapu sok szakadatlan ütéstől; –
Mindezeken mikor andalgasz, s a szörnyű csaták közt
Rózsavilágában, mint tündér hajnali álmot,
Fölhozod a gyönyörű, a gyönge Kumilla szerelmét;
Vagy pedig intézed, Deli Vid szép hölgye minként jár
Férje után Szolimán seregében, az angyali hűség
Szárnyain, és védőt mint lel viadalmas urában,
Őket jó Karabul, mint sólyomszárnyú sebes szél,
Hogy viszi rajtaütő törökök bosszújára Szigetbe:
Ilyen gondolatok közepett szép lelki világod
Földöntúli lakók seregével gazdagon, amint
Ontja dalait, az örök hévvel lobogókat, azonban
Néma, s borult, mint a mély sír, körülötted az éjfél:
Akkor nincs biztos nyugodalmad az őri falak közt,
Mert tolvaj török üszköt vet Váradra, lobobgva
Völgyi lidércként átröpül az, fölijeszti magányos
Éjedet álfénnyel s rettentő sziklalökéssel;
És egyszerre lakod mind a négy sarka megindul,
Rengenek a megütött falak, árkod gödrei telnek
S dárdavető hajduk riogatnak benne falaidra;
Akkor az égi lakók lelkedből összezavartan
A fölvert álmok halovány seregeihez együlnek,
S képöket oly tisztán többé nem látja meg elméd.
Mégis erőt veszesz a bal időn: daliái Szigetnek
Hírkoszorú nélkül nem fognak menni halálra,
Mint viharok közepett magasulva fogantatik a sas,
És közel a villám honjához kél ki rideg kőn:
Úgy amit magas elmédben hadakozva fogadtál,
Harc villámi között keleted ki világra: azért forr
Véresen és szilajon dalaidban az emberöltő harc,
És az erő a férfi kebel diadalma, királyként
Őrzi nehéz méltóságát zajszülte művednek.
Így te, dicső, kétszer fizeted le hazádnak adódat:
Vassal is, ami csatát zengél, tusakodva megállván
s rajtad ütő t örökök már félnek lenni előtted,
Szüntelenül, rend-bomlottan váraikkal osonnak,
Reszketvén ott is hadat űző Zrínyi nevétől.
De ölel a haza, s mond örömében sírva fiának;
Mi pedig áldva fűzünk szent emlékedre borostyánt,
És az idő röptét terhes bánattal elállván,
Kérdjük óhajtva: vezér-költőt még ád-e hasonlót
Hozzád, hajh, te korán elirigyelt fénye szemünknek!
Vagy kárhozva levénk, hogy örökké visszasóhajtsunk,
S nagy példákra magyar már naggyá lenni ne tudjon?