Vargha Gyula: Erdélyünk

Erdély, te a hit és magyar szabadság
Mentsvára rég, s ma is szegletköve
Magyar hazánknak, szentelt föld nekünk,
Oh hányszor lelkesedtünk múltadon,
S hányszor sirattuk sok-sok gyásznapod!
Nincs rajtad egyetlen göröngy se már,
A melyet meg nem öntözött a vér.
Szép völgyeidben s bérceid között
Azért fogyott meg úgy magyar fajunk.

Idegen fajnak árja jött a bércről,
Holt víz gyanánt elöntve völgyeid,
Hogy a virágzó termőföld helyén
Mocsár fakadjon... És fogyott a föld,
S nőtt a veszély... Gonosz, hazug mesékkel
Vitatni kezdték népek ős jogát.
S midőn kitört a vész és a világ
Négy sarka égett: a kaján, irigy
Szomszéd reád tört, hitszegőn, orozva.
Az alvók torkát elmetsző a kés,
S az, aki ébredt, félig meztelen
Futott az éjben, mentve puszta éltét.
Az égre néztünk, hogy nem látjuk-e
Közelgni fenn, a fényes Hadakútján,
A hű Csabát halott vitézivel,
Megmentni népét a végpusztulástól?

Az ég velünk volt, megjött a segély;
Kik megcsúfoltak, megcsúfoltatának,
S azok, kik a dögkeselyűk mohó
Falánkságával vágták körmüket
Élő testünkbe, mint véres dögök
Üsztak az Oltón, kifelé hazánkból.

Erdély fölül már elvonult a vész,
De még határainkon ott lobog
A messze dörgő villámok tüze
És szív szorongva sóhajtunk: Uram,
Tekints le ránk, tekints kegyelmesen,
Törd meg a romlásunkra esküdött
Sok átkos ellenség konok dacát!
Ragyogjon ránk megint a béke napja,
S hozzánk való te nagy kegyelmedet
Dicsérje, áldja hálaénekünk!

Testvéreim, az Űr nem is hagyja el,
Ha el nem hagyjuk őt és utait;
E szörnyű tűzvész, melyben egy világ ég
S amelyben annyi tenger kincs, vagyon
És millióknak élte hamvad el:
Égesse mind ki, a mi csak salak.
Minden magyar kebel salaktalan
És törhetetlen tiszta érc legyen,
Harcban, békében egyaránt erős.

A béke napja majd csak felvirrad,
Virágokat fakaszt a sírokon,
Éltet s termékenyít. De a magyarnak
A béke is harc, s jaj nekünk, ha tán
Gyöngék találnánk lenni, akik oly
Hősök valánk a véres harcmezőn

Hogy meg ne lepjen készületlenül
Az új idők csatája, mely reád vár:
Nézz az igazság és önismeret
Tükrébe népem, s lásd meg bűneid.
Gyűlölni úgy ki tudna, mint te tudsz,
A hogy’ te gyűlölöd tenvéredet?
Nem érzed-é, hogy átok ez te rajtad,
S e gyűlölettől elbukik Hazád?
Oh forrjon össze forró szeretetben
Minden magyar szív, mind egy célra törve!
S dobd el magadról a cafrangokat,
Miket hiúság s dölyf akaszt reád,
Tűrd fel kemény munkára két karod,
Feszüljenek dagadva izmaid,
Verejtékedtől váljék virulóvá
Az istenáldott gazdag ősugar.
Ne hagyj egyetlen talpalatnyi földet
Elveszni abból, ami a tiéd,
S ha azt óhajtod, hogy mély sírjaikban
Apáid boldogan pihenjenek,
S egykor tulajdon porló tested is
Békét, nyugalmat leljen ott alant:
Arról se mondj le, ami elveszett,
Küzdj érte, hogyha kell koplalva, fázva,
Küzdj érte, míg csak vissza nem szerezted.

Okulj a múlton, használd a jelent
S élj a jövőnek. Életünk múló,
De a hon élte végtelen legyen.
Bő istenáldás töltse házadat,
Nőjjön, miként a vessző, bokrosával
A szép, erős, víg gyermekek hada,
Nőjjön serény munkában, szorgalomban,
De legkiváltkép istenfélelemben.

S ti oktatók, kiknek gondos kezébe,
Mint drága kincs van annyi szív letéve,
Annyi gyermekszív, lágy, hajlítható,
Könyörögjetek, hogy a Mindenható
Árassza rátok lelke dús kegyelmét,
Adjon meleg, hű szívet, tiszta elmét,
Hogy értsétek magasztos hívatástok,
S a termő földbe, amelyet felástok,
Hintsetek tiszta, jó, nemes magot,
Nemes gyümölcsök, úgy teremnek ott,
Magyar hazánk és drága gyöngye Erdély,
Hogy szebb legyen a paradicsomkertnél…