Totth Jenő: Pereg a dob

Pereg a dob, lassan pereg…
gyászol az ég, a föld remeg,
s mert fáj, a felhőtakaró
esőt sír, hiszen sírni jó,
vagy jéggel veri a vetést
s gyászból szül újabb szenvedést.
A föld halált hord, vagy csodát…
életet, ‘mit csak Isten ád.

Pereg a dob, lassan pereg…
a barna gyászmenet felett
fáradtan bukik le a nap,
‘ki mint vetett, úgy is arat…
és gördül már az ágyútalp,
amelyen ezer diadalt
temetnek el, a sír felé
viszik, s a föld is fáj belé!

Amint a dob lassan pereg,
némán állnak az emberek
a sír szájánál, s benne, lenn,
te fekszel, árva nemzetem…
Győzött az ármány? El lehet
temetni ezt a nemzetet,
bár él, remél s a szíve ver,
‘mint csonka testtel itt hever?

Világ! Nem temetheted el,
hiszen kiontott vérivel
szent minden talpalatnyi föld,
mely reng inkább, nehogy megöld!
Mert véd az Úr és Földanyánk
Kárpát ölében vár reánk,
legyünk hű fiai megint
és az Úr áldón ránk tekint.

Pereg a könny, lassan pereg…
Trianonban fél-emberek,
fél-ördögök ásták a sírt…
mégis, szívünk mindent kibírt
és most is él, hisz és remél
itt, Babylon vizeinél,
s otthon, míg egy is hű marad,
hívjuk, Csaba, szellemhadad!