Kiss Menyhért: Petőfi feltámad

Csodát hirdetek: feltámad Petőfi…
A tavaszi szél kezd dörömbölni,
Orkánná lesz ős Segesvár alatt,
A föld vajúdik, bomlik, fölszakad,
S glóriás koszorúval homlokán,
Mint egy tündöklő éji látomány,
Mint Krisztus ama húsvétreggelen:
Petőfi megjelen…

„Sírásotok hontalan székelyek
Fölverte síri éjemet,
Könnyetek lecsurgott a szívemig,
S mint pokol lángja éget itt…
Ne búslakodj Attila, Csaba népe,
Felsüt a nap az égre!
Öreg és ifjú, sánta, béna, vak,
Felkelnek mind a Hargita alatt,
Hol felhő sír a magyar szív felett,
Harcba száll érted nyugat és kelet,
Kinek azóta gyász borong egén,
Pórnép és munkás, gazdag és szegény,
Kapa, kasza, dorong, vasvilla, mind
Kenyeretvédő szerszám lett megint.
Segít az asszony, a lány, kisgyerek,
Ki botütés szégyenén kesereg.
Segít fogatok, mint a tigriseknek,
Két öklöd két buzogány, hát ne vesd meg,
Segíteni fog a zúgó rengeteg,
A felhő is győzelmet integet
Szivárványával, folyók, patakok
Zúdítanak roppant áradatot.
Halált sziszeg cserje, bozót, bokor,
Szurdokok mélyén sátán bujdokol,
Halált susog a zöld lombos faág,
Farkasverem várja áldozatát.
Halált kongat a templomi harang,
Éles kést forgat rejtekén a hant.
A móc, ki átjött a Kárpátokon,
A halállal rokon…
S mi, Árpád óta meghalt magyarok,
- Van-e légió rettentőbb, nagyobb? –
Feltámadunk, feltámadunk,
Mert veszve van honunk.
Gyújtó villámokban lelkünk gyújtogat,
Szelet keverünk és vad viharokat.
Láthatlan erők rengetik a földet,
Titkos sugarak támadnak, marnak, ölnek.
Erdély katalauni harcok helye lesz,
A hunok vére bennünk csörgedez…”

Honnan e hang szomorú éjszakákon,
Mikor szemünket elkerüli az álom?
És nincs magyar, kinek ma volna álma,
Petőfi lelke sír az éjszakába…
Mert indulunk, kik fogyva megmaradtunk,
Maros, Küküllő völgye zúg alattunk.
Összesereglünk székelyek mindenünnen,
Az egy élő szent Istennel szívünkben,
Duna-Tisza köze és a Dunántúl
A Királyhágón haraggal átrándul,
Kiknek lelkében Isten és a hon
Él még a régi szent oltárokon…
Felvesszük az eldobott nemzeti színt,
Tisztára mossa csókunk, könnyeink,
Misztériumát az ezeréves múltnak,
Melyért Petőfi és Gyóni halni tudtak,
Felvesszük büszkén, bátran, nemesen,
Integritásodért, ó, nemzetem,
S od’adjuk ifjú, drága életünk,
Csakhogy Te megmaradj nekünk…

                1919