Lévay József: Erdélyi János emléklapja

Nagykaposon, 1894. szept. 16.

Kinek lángszellem volt vezére,
Ne rejtse azt egy sírhalom!
Felköltöm onnan és nevére
Zendül emlékező dalom,
Nevével a hír szárnya szálljon
Szülőföldjéről messze tájon;
Hadd „zengje túl a bérceket,
Hadd élje túl az éveket.”

Az égi múzsa bölcsejében
Itt csókolá őt homlokán.
„Eredj – mondá – s erőd teljében
Lágy majd tolmácsom, dalonom.
Keresd, kutasd az örök szépet;
S kebledre hőn öleled a népet;
Ha lelkének mélyére szállsz,
Ott drága gyöngyöket találsz.”

Fuvallt a szellem… s íme tőle
A szegény hajlék áldva lőn:
Kilépett a gyermek belőle,
S járdalt dicsőséges mezőn.
Rögek közül pacsirta röppent,
S a két magasban lengve ott fent,
Dalában, amint énekelt,
Égnek, földnek öröme telt.

Küzdelmiben el nem feledte
Az intő múzsa ihletét;
Virágait választva szedte,
Bár újra gyakran volt setét.
Bájt és erőt költészetének,
Irányt is fellengő eszének
Az a romlatlan nép adott,
Melynek földjéből sarjadott.
Verítékkel gyűjtött magának
El nem mulandó kincseket,
De mind od’adta a hazának,
S ő mind többért hevülgetett.
Nem nézte, hogy munkában égve
Erője fogy, s elillan élte,
Hogy ő csak vet, vet s más arat,
És ő mint volt, szegény maradt.

Oh, irigylendő dús szegénység,
Melyet nem köt le föld pora,
És nem szorongat gyáva kétség,
Hogy megjövend az ő kora,
Hogy amiket úgy csügge lelke,
Az eszmények erőre kelve,
Legyőzik érte az időt,
S a sír felett túlélik őt.

Élsz, élni fogsz te is bizonnyal,
Te, akiért zeng énekem,
Költő! tudós! szellemkaroddal
Diadalt nyersz az éveken:
Eszméid, elszórt tiszta magvak,
Látatlanul is megfogannak.
S erősbítendik itt-amott
Köztünk a közvirulatot.

Emlékedre híven világít
Egymás után több nemzedék,
Akik a bölcsesség virágit
Bűbájos kertedben szedék.
S ha lángjok tán idővel elhal,
S az élő szó már nem magasztal,
Akkor se némulsz el, ne hidd,
Beszélni fognak műveid.

A kegyelet, lásd, íme fölkel,
Neved megújul általa,
Márvány-lapon, aranybetűkkel
Ragyogja a templom fala…
Oh, lengjen itt lelked magában
Buzgó énekben és imában,
És áldja e szerény helyet,
Mely szült e honnak tégedet!

Légy te is megáldva, egyszerű nép!
Ne korcsosulj te el soha;
Légy jellemünk s erőnknek egykép’
Forrása, őre, záloga.
Belőled egy-egy fényes elme
Pattanjon ki, s szárnyára kelve,
Dicsőítse a nemzetet.