Méliusz József: Álmodjunk tovább…
Száll az idő, minként a népek álmai szállnak.
Hull az ősz, barnul arca e vigasztalan tájnak.
Órák tűnő során röpül a sápadt fájdalom.
Az égen, mi kéken húz, az nem a szánalom.
Romlandó itt bölcsője óta minden érzelem,
Ne fogj el, pusztulj, fattyú kétség, galád félelem.
Ne hunyj reménységem, hitem a csillagokhoz röppenj,
Ólomszürke őszi égre sebzetten vagy törten.
Mint őszi szerelem, ha tépve bár, de célhoz ér
S csobog dadogva, akár a barnult réten át az ér.
Hogy szállnék Véled én, Te kedves távol, messzire
Kék országok, dús felhők enyhén fénylő szélire.
Hogy vinnélek e sivár, foszlott, morbid tájon át
S hallatnám Véled zengő nagyvárosok dallamát.
Öt éve csak hogy egybekeltünk titkon
S túltettünk ármányon, tilalmon, szitkon.
Öt éve – nagy és gyors idő! – a világ sorsa fordult,
Népek fölött a rossz idők závárja megcsikordult.
Az ősz, a fájdalom lehe felőlünk el nem szállott,
Szerelmi órákon is féltékenyen ott vigyázott.
Nem volt szabad – közöttünk a vak Kor marta, tépte –
Egy perc, egy pillanat, a gondolat egy töredéke.
Piros virágaink az erkélyen hajlongva megremegnek.
Piros felhőink az őszi búban széterednek.
De álmodjunk tovább, miként a nép… Szabadság angyala
Közelg a tél felől, haján reményeink derengő hajnala.
1938